Vírusnapló - 1. rész

Mindenkinek elege van már a koronavírusból, vagy így, vagy úgy; de szeretnénk, ha vége lenne és visszatérhetne az élet a rendes kerékvágásba. Sajnos azonban ez nem napok kérdése, hosszú időnek kell eltelnie addig, amíg újra találkozhatnak játékosok és szurkolók – nagy tömeget vonzó rendezvényeken.

 

Az ötletünk az, hogy körülbelül egy hónapos csúszással bemutassuk a szurkolóinknak, hogy mi történt szeretett Klubunkban; illetve, hogy a nagyvilágban mikor, mi történt a “karantén kézilabdázás korszakában”. Terveink szerint heti rendszerességgel foglalnánk össze az eseményeket, kicsit talán érthetőbbé téve a történéseket.

 

Szeretnénk előre leszögezni, nem arról van szó, hogy mentségeket találjunk a döntéseinkkel kapcsolatban. Egy döntésről nagyon ritkán derül ki azonnal, hogy jó, vagy rossz. Békeidőben is hosszú idő után érdemes levonni a tanulságokat. Egy ilyen helyzetben pedig fogalma sincs senkinek, mikor húzhatunk egy vonalat, amely után bármit is értékelhetünk.

 

 

 

A történet tulajdonképpen az utolsó mérkőzésünk előtt kezdte elérni üzemi sebességét. Amikor március 10-én Tatabányára utaztunk, már sejteni lehetett, hogy ez nem egy átlagos összecsapás lesz. Benne volt a levegőben, hogy hosszú időre ez lehet az utolsó mérkőzésünk.

 

A lefújás után jöttek az első hírek, bár akkor még akadtak olyanok, amelyek semmi valóságalappal nem rendelkeztek. Például az öltözőnkben futótűzként terjedt a hír, hogy a német bajnokságot felfüggesztették, pedig akkor még csak a zárt kapus találkozókat rendelték el. 

 

A meccs másnapján még mintha mi sem történt volna, folytattuk a Vojvodina elleni SEHA összecsapás szervezését...legalábbis délelőtt. Mert délután már láthatóvá váltak az első jelek, amik alapján veszélybe került a mérkőzés. Elsőként az volt a probléma, hogy a szerb csapat utazását bonyolító cég jelezte, a sofőr nem lépheti át a határt, tehát nekünk le kellene menni értük a magyar-szerb határra. Ez nem jelenthetett problémát, maximum annyit, hogy a csapatnak át kell sétálnia fizikailag a határon, de a buszt tudtuk biztosítani. Mi eközben felkészültünk arra, hogy milyen óvintézkedéseket vezessünk be az érkező szurkolók részére – többek között 2000 darab kis kiszerelésű kézfertőtlenítőt rendeltünk meg; félidőben a mellékhelyiségeket, párkányokat fertőtlenítettük volna.

 

Megbeszéltük a SEHA szervezőivel, valamint a Vojvodinával, hogy a biztonság és mindenki megnyugtatása miatt szervezünk egy koronavírus tesztet mindkét csapat játékosainak, ebben szerencsére mindenki partner volt.

 

Aztán másnap reggel (március 12.) már teljesen más üzenet jött déli szomszédainktól. Valószínűsítették, hogy nem tudnak elutazni, de 11 óráig pontos tájékoztatást adnak. Azonnal hívtuk a liga szervezőit, hogy akadt némi probléma...

 

 

Délutánra felszállt a köd, a meccseket elhalasztották...és elkezdődött a rohanás az idővel, hogy minél inkább lecsökkentsük a veszteségeinket. Mindent vissza kellett mondanunk; mindent. A szállásokat, a fertőtlenítőszereket, a megrendelt catering szolgáltatásokat. A szurkolók részére meg kellett szervezni az értékesített jegyek visszaváltását, interneten ez nem volt gond; de akik a pénztárban vették meg a belépőiket, az már nehezebb feladatnak bizonyult (szerencsére ők voltak sokkal kevesebben). 

 

És akkor mi legyen a leszervezett teszteléssel? Előző nap percre pontosan beosztottuk, hogy ki, mikor érkezzen a tesztre; így ezzel nem volt jelentősebb szervezési probléma, a változás annyi volt, hogy a szállodába nem kell kimenniük a tesztelést végzőknek...mint később kiderült, ezzel hatalmas szerencsénk volt.

 

A terv az volt, hogy 15 órától 17 óráig tesztelik a csapatot, a családtagjaikat, valamint a Klub alkalmazottait az Arénában, utána mennek a szállodába, az ellenfél játékosaihoz. A tesztelő autó meg is érkezett időben, de utána semmi nem úgy történt, ahogy azt elterveztük. Senki nem számolt azzal, hogy a maszkban megjelenő tesztelők látványa sokkolja a gyerekeket, akik közül többeket csak hosszú könyörgés, vagy parkolóbeli kergetőzés után lehetett beterelni a kisbuszba.

 

Eközben a tesztre várakozók sora a csúszás miatt folyamatosan nőtt, ráadásul elkezdtek özönleni a hírek Európából is. Felfüggesztették a német és a dán ligát, jöttek is a kérdések a játékosoktól, hogy mi van a magyar bajnoksággal. Egyre inkább érezhető volt a feszültség.

 

Este fél nyolckor végeztünk, akkor még úgy váltunk el a játékosoktól, hogy nincs hírünk a magyar ligáról, de ez késő este megváltozott; amikor a pénteken lejátszott két zárt kapus meccs után azt is felfüggesztették. És innentől kezdve minden más volt...

 

 

Néhány szó a tesztről, pontosabban arról, miért is volt rá szükség. Alapvetően két célja volt. Az első, hogy a Vojvodina elleni mérkőzésen a játékosok fejében ne az motoszkáljon, hogy vajon aki szembejön a pályán az fertőzött vagy nem? A teszt sem jelentett volna 100%-os megoldást, de azért kicsit megnyugtatott volna mindenkit. Ezt az indokot az események sorozata törölte. A másik indok a magunk és a környezetünk megnyugtatása volt. A csapat februárban szinte Európa minden szegletében megfordult. Porto, Kiel, Bécs, Zaporozsje, Kijev, Újvidék. Ezekben a városokban jártunk, bárhol találkozhattunk fertőzöttekkel, így részünkről az volt a korrekt, ha úgy engedjük a játékosokat az utcára, hogy biztosak vagyunk abban, nincs fertőzött közöttük (vagy legalábbis erről van papírjuk).

 

Másnap este a vezetőség az Arénában (immár betartva a megfelelő szociális távolságot) meghozta a szükséges döntéseket. 

 

 

Ezen a napon (március 13.) az EHF is kiadott egy közleményt, amelyben közölte, hogy április 12-ig minden általa szervezett sorozatban elhalasztja a mérkőzéseket.

 

Késő éjjel érkezett a hír, hogy mindenkinek a tesztje negatív lett, így kicsit talán jobb érzésekkel zárhattuk a hetet.

 

Elindult az első hét, amikor üresen kongott az Aréna, ezt csak az törte meg, amikor a sérült játékosok egyesével kezelésre érkeztek az orvosi szobába. 

 

Persze ebben is volt kihívás, hiszen a kézilabdacsapatok játékosai innentől kezet mosni tanították azokat a szurkolókat, akik addig megőrültek az általuk játszott meccseken. Van ennek némi bája...és az is biztosan érdekes volt számukra, hogyan rögzítsék az edzéseiket, amelyeket minden nap fel kellett tölteni a fentebb említett csoportba. A Klub alkalmazottainak pedig otthonról kellett életben tartani a közösségi felületeket, befejezni a szervezési munkákat – ekkor még az volt a feladat, hogy tartsák a foglalásainkat, a várható csúszás ellenére is.

 

De, ha igazán belegondolunk az adott helyzetbe (és kicsit őszinték vagyunk magunkkal), az első hét még egy kicsit jól is jött mindenkinek. Sűrű volt az ezt megelőző időszak, rengeteg meccs, még több utazás, kicsit tényleg jól jött ez játékosnak, dolgozónak, mindenkinek. Elkezdődött a lemerült telepek újratöltése, kicsit fellélegzett mindenki, volt egy hét, amikor semmilyen nyomás nem nehezedett ránk. Minden nyugodtnak tűnt, persze a háttérben ott motoszkált mindenkinek a fejében a kérdés, hogyan tovább; de ha egy szóval lehetne jellemezni ezt a hetet, az a nyugodtság lehet.

 

Aztán az első hét péntekén rájöttünk, nem biztos, hogy minden döntésünk jó volt, ráadásul megjelent egy teljesen más nyomás, mint amit eddig érezhettünk....

 

 

Fotó: Vörös Dávid