Példaképnek állítható szimbólum

Akik egyszer is látták játszani – netán a sors jóvoltából megismerhették –, aligha feledik. Egy igazi egyéniség: egy remek ember, egy még nagyszerűbb sportoló. A veszprémi kézilabdaélet emblematikus alakja, aki külön fejezetet „kérve” írta be magát a klub históriáskönyvébe. A kettős állampolgárságú Pérez Carlos példája fényesen bizonyítja, miszerint nincsenek öreg vagy fiatal spílerek, hanem csak jó, vagy kevésbé jó, urambocsá’ rossz kézilabdázók. A megyeszékhelyünkön tizenhat szezont lehúzott, Csárliként ismert legendát június 9-én (vasárnap, 16.30 óra) az MKB VKC–Világválogatott mérkőzéssel búcsúztatják el a Veszprém Arénában.

 

 

– Méltó módon szeretnénk elköszönni Péreztől, aki rengeteget tett a város és a honi kézilabdázásért – mondta egy közelmúltban tartott sajtótájékoztatón Kálomista Gábor, az egyesület elnökségi tagja. – Ő nem csak a veszprémi kézilabdázás ikonja, hanem a magyaré. Képviselőtestületünk a város egyik legnagyobb elismerését szavazta meg neki, a Pro Urbe-díjat hétvégén adjuk át neki – tette hozzá az eseményen Porga Gyula, Veszprém polgármestere.

 

– Ha így gondoljátok, akkor ezen találkozó keretében hálálnám meg azt a sok szeretetet, amit Veszprémtől, a csodás szurkolóktól kaptam – üzent a közelgő hatvan perc főszereplője, aki az elmúlt másfél évtizedben a földkerekség kézilabdasportjában jelentős „fazonná” nőtte ki magát, aki a képessége, a tudása, illetve az emberi kvalitásai okán a legnagyobbak közé emelkedett. Ezzel is magyarázható, hogy az MKB VKC-val vívandó összecsapásra olyan hírességek érkezése várható, mint az egykori játszótárs: Sterbik Árpád (FC Barcelona-Intersport), a minap ugyancsak visszavonult Dejan Perics, aztán Éles József, Zlatko Szaracsevics, Urios Fonseca, Gulyás István, Kiril Lazarov (BM. Atletico Madrid), Zsarko Sesum (Rhein-Neckar Löwen) és Marko Vujin (THW Kiel). Ám ne lepődjünk meg, ha a „vendégeket” edzőként dirigáló Zdravko Zovko, Mocsai Lajos és Csoknyai István hármas Igor Vorit (HSV Hamburg), Ivano Balicsot (BM. Atletico Madrid), Filip Jichát, Marcus Ahlmot és Momir Ilicset (THW Kiel), Nikola Karabaticsot (FC Barcelona-Intersport) és Iker Romerot (Füsche Berlin) is pályára küldi.

 

 

Persze, ez valahol jár minden olyan tulajdonsággal megáldott csillagnak, akire önkéntelenül felnéznek az emberek, aki az MKB VKC egyik szimbóluma.

– A kubai válogatott tagjaként 1997. október 24-én érkeztem meg Magyarországra, s utóbb megtudtam: az itteni pártfogóim is azt hitték, jó ha egy idényt töltök a szülőföldemtől távol, aztán szedem a sátorfámat, veszek egy repülőjegyet és meg sem állok Havannáig – eleveníti fel a hőskort az év magyar kézilabdázójának négyszer (2003, 2004, 2005, 2011) megválasztott Pérez, aki bevallja: először hat hónapra kötelezte el magát a Fotex KCV-hez, majd egy évre, aztán úgy döntött: „jó itt nekem, nem megyek sehová.” Jóllehet egy hónappal a landolását követően, Nyíregyházán – utólag ki gondolná ¬– vesztes párharcon mutatkozott be az „Éles-kommandóban”.

 

– A kétmilliós Havanna után megtaláltam itt, ebben az eleinte szürke és idegen kisvárosban a számításaimat. Noha tényleg nem úgy jöttem el Kubából, hogy itt maradok, ám oly’ sok jó történt velem felétek, hogy nehéz lenne felsorolni. Veszprém befogadott, temérdek barátra tettem szert, míg a fantasztikus drukkereink sok szép sikerbe hajszoltak bele bennünket. Kuba egy egzotikus, trópusi álom, nem csak nekem, sokaknak. Egy érdekes, de tényleg szegény ország, az emberek mégis boldogok, kedvesek. Ezt csak azért említem meg, mert a magyarok néha negatívan állnak az élethez. Az első benyomásaim valóban nem voltak pozitívak, a kubai életforma és mentalitás után pokoli nehéz volt alkalmazkodni az itteni léthez. Havat előtte is láttam, de befagyott tavat még nem. Emlékszem, mikor ráléptem a Balaton jegére, mást sem kérdeztem a tolmácsunktól, minthogy „ugye, nem szakad be?”.

 

Az 1971. nyarán Carlos Reinaldo Perez Enrique néven anyakönyvezett sztár egy középosztálybeli családból származik: az édesapja korán meghalt, az ápolónőként dolgozott édesanyja emiatt egyedül nevelte őt és a nővérét („amit megadhatott nekünk, azt meg is adta” – tekeri vissza az idő kerekét). Fiatalon sokáig kosárlabdázott, ment is neki a játék, ám mikor egy kézilabda-derbin nem volt meg a gimnáziumi együttesük, a testnevelőjük megkérte, hogy álljon be. A tizenöt éves diák igent mondott. Nem volt ügyetlen, ehhez legyen elég annyi, hogy fél év múlva, a Ciudad Havanna üdvöskéjeként debütálhatott a kubai kézilabda-válogatottban. Hajnal Csaba, az MKB VKC sportigazgatója az 1995-ös izlandi vb-n „szúrta ki” a rúgólábú klasszist, ám a távoli ország szövetségének elöljárói akkor nemet mondtak arra, hogy hozzánk kerüljön. A két év múlva esedékes japán vb-n fordult a kocka: a közép-amerikaiak ajánlották fel, hogy a kiválasztott hazánkba jöhet – igaz, a később megkötött megállapodás értelmében nem egyedül, hanem – a többek között Vladimir Hernandezzel, Diaz Ivoval és Julio Fiss-szel felálló – karibi válogatottal. Az akkori „kiválasztó” tréningeken a „fotexes-vezérek” nyomban lecsaptak rá – mondván, nekik ilyen lövő kell. Először úgymond kölcsönjátékosként, mert egyből nem kaphattak profi szerződést.

 

 

A Magyar Arany Érdemkereszt tavalyi díjazottja előtte egyszer már járt hazánkban, a kubai junior nemzeti gárdával, de akkor legfel-jebb azt tudta Magyarországról, hogy Európában található. – Már az elején meg kellett szoknom a helyi játékot, hiszen mifelénk másként kézilabdáznak, mint az öreg földrészen. Aztán ott volt nekem a sokáig „megfejthetetlen” magyar nyelv, s egy ideig az ételek ízétől is idegenkedtem. Az anyanyelveteket még ma is nehéznek tartom, a pedagógus eleinte gyermekszinten foglalkozott velünk. Akkortájt fogalmam sem volt arról, miként boldogulok majd a ragozással vagy a jövő idővel. Még szerencse, hogy az itt élők az első perctől kezdve kedvesek voltak hozzám, segítettek, sosem bántottak a bőrszínem miatt. Ezt nem felejtem. Vagyis jó helyre kerültem, ahol hamar megkedveltek, olyan környezetbe, ahol a beilleszkedésem, majd a boldogulásom könnyebb volt annál, mint amire számítottam. Ennek is betudható, hogy két év múlva már kézilabda-magyarként tüsténkedtem. Abban az időben kellett volna hazatérnem, ám inkább itt maradtam. Életem legnehezebb döntése volt, sokat beszéltem anyámmal, hogy mit tegyek, aztán abban maradtunk, hogy innen próbálom meg segíteni őket. Emiatt négy évig nem mehettem haza – árulja el a Cuba Librét, a marhapörköltet és a salsát favorizáló világválogatott.

 

 

Ha más nem, akkor emiatt illik előtte kalapot emelni, ha pedig azt is hozzátesszük, hogy fénykorában a spanyol FC Barcelona-Cifec, a BM. Ciudad Real, a Portland SA Pamplona, a Caja Espana Ademar León, illetve a német THW Kiel, a TBV Lemgo és az SC Magdeburg is a lábai előtt hevert, ám a dúsgazdag kérőknek udvariasan ajtót mutatott, máris készülhet szobra talapzata. Kikosarazta őket („nem minden a pénz, ráadásul tartoztam annak a műhelynek, amely hajdan fantáziát látott bennem és felkarolt” – nyomatékosítja), más kérdés, hogy idehaza is a sportág ünnepelt sztárjává vált. A veszprémiekkel tizennégyszeres magyar bajnok, tizenháromszoros MK-győztes, egyszeres BL-döntős, kétszeres BL-elődöntős, egyszeres KEK-első és kétszeres Szuperkupa-finalista lett, a válogatottat pedig az athéni és a londoni olimpián negyedik helyhez segítette.

 

– 2002-ben Szlovénia ellen voltam először magyar válogatott. A debütálásomkor nem éreztem semmi különöset a Himnusz hallatán, aztán idővel rájöttem: az a dallam nekem is szól. Később magyarnak éreztem magam a nemzeti csapatban, azonosultam a társakkal, a feladatokkal – jegyzi meg. A testnevelőként diplomázott, 171-szeres kubai és 44-szeres magyar válogatott nem csak az MKB VKC ikonja lett, igazi sportunikummá vált. 2005-ben és 2006-ban a Puskás Ferenc-stadionban az All Star-válogatottban (többek között Détári Lajossal, Lipcsei Péterrel, Lisztes Krisztiánnal, a sakkozó Lékó Péterrel, a színész Rudolf Péterrel és Eperjes Károllyal, az ökölvívó Erdei Zsolttal, a zenész Kóbor Jánossal, illetve az azóta elhunyt Varga Zoltánnal és Cipővel, a Republik frontemberével) a Formula-1-es pilóták ellen is focizott. A szervezők mindig rászorulók megsegítésére ajánlották fel a jegybevételből származó összeget.

 

 

– A zöld gyepen Fernando Alonsoval, Felipe Massával, Giancarlo Fisichellával, Ricardo Patresevel, Jarno Trullival is „farkasszemet néztem”. Nem vagyok egy labdazsonglőr, de ha mások úgy gondolták, hogy segíteni tudok, akkor kötelességem volt pályára lépni. Mikor kiderült, hogy a második évben is Michael Schumachert kell megakadályoznom a gólszerzésben, odajött hozzám a hétszeres világbajnok és megveregettük egymás vállát – mosolyodik el a Veszprémben vegytisztítóüzlet társtulajdonosává vált vb-gólkirály.

 

Az olimpiai és vb All Star-csapattag, a kuvaiti Al-Qadsiaval ázsiai Bajnokok Ligáját nyert nehéztüzér értésünkre adja, az elmúlt években már nagyon vigyázott magára, másként élt, mint húszévesen. Akkor nem esett nehezére, ha a hajnalig tartó bulizások után ment edzésre. Annak idején alig melegített be a gyakorlások, a csaták előtt, mostanság viszont legalább félórát bíbelődik a tagjaival, nehogy megsérüljön.

 

– Nem vagyok már mai gyerek, régen fát lehetett vágni a hátamon, mindent kibírtam, az elmúlt években azonban már könnyebben megsérülök. Már nem megy minden úgy, mint régen. A forró hangulatú ütközetek a közelmúltban már olyan terhet jelentettek számomra, amit egyre nehezebben viseltem. Emiatt minden nap megköszönöm a Teremtőnek, hogy még így tudok játszani. Egy ideje már sokat pihenek az edzések között, de tavaly is volt motivációm: megmutatni a világnak, hogy még mindig jó kézilabdázó vagyok – mondja Pérez, aki a klubstatisztikák szerint első a nemzetközi porondon szerzett gólok (640) számát illetően, Éles mögött második az élvonalban lőtt gólok (1564) alapján, míg a Magyar Kupa-gólok (240) tekintetében csak Éles és Gyurka János előzi meg. Veszprémi színekben 2444 találatot jegyzett, aminél csak az egyesület „mágikus hatosa” produkált többet.

 

Az MKB VKC elnöksége öt hónapja úgy döntött, hogy tekintettel Pérez múlhatatlan érdemeire, hozzájárul ahhoz, hogy a szezon közben – 2014. végéig – a katari Al-Shamalhoz szerződjön. – Nem így akartam elmenni innen, ám oly’ váratlan események történtek, amire reagálnom kellett. Döntésemet nem befolyásolta, Carlos Ortega vezetőedző az új csapat kialakításakor kevésbé számolt velem. Ezt idővel megértettem és elfogadtam. Remekül éreztem magam Veszprémben, imádtam itt lenni, de ennyi idősen nehéz volt megfelelni az elvárásoknak. Rádöbbentem: nem akarok könnyítést, felmentést az edzésmunka alól, hogy már nem nekem való a komoly, mindennapi fizikai igénybevétel. Hétvégén lezárul egy sikerekben gazdag tizenhat éves időszak, ami Veszprémben köszöntött rám, ami sok pompás élménnyel ajándékozott meg.

 

– Minden szakvezetőmtől tanultam valamit, aminek egyszer talán a pályán kívül is hasznát veszem – zárja gondolatait a 20 éves Clarice és a nálánál három évvel fiatalabb Maria Clara édesapja, aki elárulja azt is, hogy Mocsai Lajos olyan volt neki, mint az apja, igazi pedagógus és pszichológus. Az imént említett feltételes móddal csak azt akarom mondani, hogy teljes egészében még nem dőlt el, hogy mihez kezdek, ha végleg szegre akasztom a szerelésemet, igaz, a havannai hazatelepülésemre jó esély kínálkozik.

 

Péreznek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a veszprémi kör ilyen magasságokba jutott. A sportág iránti alázata, elkötelezettsége kiváló emberi tulajdonságokkal párosult. Mindig lehetett rá számítani, a jelenléte biztonságot, magabiztosságot kölcsönzött a többieknek. Az MKB VKC szimbóluma, a klubtörténet egyik legnagyobb kézilabdázója. Tehetség, szorgalom, példamutatás, sportszerűség, őszinteség, hűség és becsület, belőle egyik sem hiányzott. Ezért is tudott ilyen messzire jutni, ezért is példakép a jelenkor játékosainak, a jövő nemzedékének.