Lélekre törve!

Megmondani előre nem lehet, de sejteni igen. Emlékezetes nap lesz a vasárnapi. Hiszen a város, a szurkolók, a klub elköszönnek Carlos Reinaldo Péreztől. A kubai-magyar, jobbkezes világklasszis átlövő is búcsúzik Veszprémtől.

 

A sors megadta, hogy láthattam őt tizenhat évvel ezelőtt megérkezni. Egy buszon, repülőn, autóban utazhattam vele, több mint másfél évtizedig. Csodálhattam erőtől duzzadó, dinamikus játékát, pazar góljait, s csak a legnagyobbakra jellemző tulajdonságát: emberségét, szerénységét.

 

Ott lehettem állampolgári esküjén, amikor hivatalosan is magyarrá válhatott. Nem csak pecsétes papíron. De címeres mezben kézilabdázva a válogatottban is. Számos nagy csata hőseként segítette nemzeti együttesünket Világ - és Európa - bajnoki mérkőzéseken, s két olimpián. Mindig ott volt, amikor kellett, mindig jött, amikor hívták. Ezért mondták rá: magyarabb a

magyarnál.

 

Láttam a féltő, vibráló tekinteteket, amikor először ment, haza Kubába. Aztán a téli szünetben a csarnokban aggódva várták telefonját a párizsi repülőtérről, hogy vajon útközben van-e már Veszprém felé?

 

Éles József, Csoknyai István és Pásztor István után egy újabb nagy, könnyes búcsú következik. Lélekre törő, fájó, de egyben ünnepi pillanatok ezek, amelyek örökre, kitörölhetetlenül megmaradnak. Ott voltam, amikor alá írta a klub kommünikéjét, miszerint nyáron visszajön Katarból elköszönni. Láttam, ahogy elérzékenyült, s alig hallhatóan azt mondta: nem így akartam elmenni!

 

A sportág egyik legnagyobb veszprémi ikonja emeli magasba búcsúra a két kezét az arénában. S ötezer együtt dobbanó szív sugározza vissza azt a szeretetet, amit a tudásával, felkészültségével, lenyűgöző játékával, lelkével ő adott nekünk.

 

Köszönjük, Carlos!

 

 

Donát Tamás