Interjú Zsigmond Györggyel

 

Zsigmond György mezét a hétvégén visszavonultatta a veszprémi kézilabda klub, így immáron senki sem viselheti többé a 14-es számot a csapatban. Legendánkat kérdeztük pályafutásáról, legszebb pillanatairól és a mezszáma visszavonultatásáról.

 

 

Miskolcon, az általános iskolában kezdtem el kézilabdázni, 14 évesen. Kipróbáltam én mindent, mint mindegyik gyerek, fociztam is. Végül a kézilabdánál kötöttem ki.

 

Kovács Péter. Hatalmas balátlövő volt. Más nem is lehetett volna. Abban az időben ő volt Magyarország, de az is lehet, hogy a világ legjobb balátlövője. Én is átlövőként kezdtem, majd a katonaságnál lettem beállós, szerencsére. Jobban járt mindenki. (nevet)

 

Miskolcon kézilabdáztam egy NB2-es csapatban, a Lyukóbányai Bányászban. Az edzőm testvére Tapolcán volt edző, az akkor NB1/B-s Tapolcai Bauxit Bányászban. Mi azért ott Miskolcon ügyeskedtünk eléggé, és az edző beajánlott Tapolcára engem, és egy barátomat. El is jöttünk próbajátékra és látott is bennünk fantáziát a Tapolca edzője. Körülbelül 17-18 évesek lehettünk, amikor mind a kettőnket leigazoltak. Másodikok lettünk a másodosztályban, és papíron is feljutottunk az első osztályba, mivel az első kettő csapat automatikusan felkerült, de mi még 1987-ben szabadtéren játszottunk. Szakadó esőben és hidegben a betonon nyomtuk az ipart. Az után a szezon után hoztak egy olyan szabályt, hogy a 1987-88-as bajnokságot már csak teremben lehet játszani. Ezek után valaki beajánlott Hajnal Csabának, aki járt is párszor Tapolcán, én pedig Veszprémbe kerültem.

 

Gulyás Istvánnal párban mi nagyon sokat értünk. Jól éreztük egymást, ahogy egyébként mindenkivel, de Gulyival különleges volt a kapcsolatom. Tíz éven keresztül egy párt alkottunk edzésen, szobatársak is voltunk, amíg ki nem készítettem a horkolásommal. (nevet) Kétszer volt eltörve az orrom, orrsövényferdülésem is volt, ennek pedig a horkolás lett a következménye. Gulyi tíz év után dobott, majd jött Csokanyi István, de ő is rámunt. (nevet) Meg is tudom érteni őket egyébként, kellemetlen lehet, amikor meccsre készülsz, Zsiga meg ráhúzza a rettenetes horkolást éjféltől hajnal háromig. (nevet)

 

 

Sokat köszönhetek minden edzőmnek. Egyikkel sem volt bajom, jó kapcsolatban voltam velük. Nem voltam az a rendbontó játékos, csináltam a dolgom aztán kész. Szerintem volt olyan edzés, hogy észre sem vették, hogy ott vagyok. Mindenkire tudnék jókat mondani, de nem szeretnék senkit sem megbántani azzal, hogy kihagyom.

 

A csapatnak mindig voltak mumusai. Volt olyan idő, amikor bárhova mentünk, mindig találkoztunk a Zágrábbal. Aztán volt olyan idő, amikor nem tudtuk elkerülni a Pamplonát, valamelyik spanyollal mindig összehozott minket az élet. Soha nem gondolkodtam ilyenben, hogy kellemetlen ellenfél, vagy sem. Azon a szinten, ahol mi voltunk már minden egyes mérkőzés kemény volt.

 

A győzelmek! Például 1992-ben, amikor megcsináltuk a hármasugrást. Bajnokság, kupa és a KEK. Azért csak tizenegyszeres magyar bajnoknak, és tizenkétszeres Kupagyőztesnek mondhatom magam. Ezt átélni, hát, van olyan sportoló, aki ennek sajnos a közelébe sem jut. Jó csapatunk is volt, voltak olyan évek, hogy összesen kilenc veszprémi volt a válogatottban, pedig akkoriban nehéz volt bekerülni. A magot mindig a Veszprém adta. Ott voltunk 1997-ben a Világbajnokságon Kumamotoban, Japánban, ahol annyira közel voltunk az éremhez, hogy a mai napig a nyakamban hordanám, ha nem kapunk ki a franciáktól egyetlen góllal. Igazából a győzelmek mindig emlékezetesek voltak, a kudarcból pedig mindig tanultunk, és túlléptünk rajta. Nem volt sok időnk kesergeni. Büszke vagyok arra, hogy ennyi érmet tudtam szerezni a Veszprémmel.

 

Talán az, hogy összesen hat nemzetközi kupadöntőt játszottam, és abból négyet elveszítettem. 92-ben megnyertük a KEK-et, majd 93-ban elveszítettük a Marseille ellen, aztán 97-ben a Bidasoa ellen megint elveszítettük a KEK döntőt. Én 2000-ben megnyertem az EHF Kupát a Metkoviccsal, a Flensburg ellen. 2001-ben elveszítettem egy EHF Kupa döntőt, ahol a Magdeburg vert meg minket, és hát a legfájóbb, az a 2002-es BEK döntő a Veszprémmel, amikor a Magdeburg nyert ellenünk. Megéltem a szépet is, és a jót is, de azért 4 döntőt elveszíteni, az fáj. Amikor tényleg csak nüánszokon múlott, hiszen a Magdeburg 2-3 góllal volt jobb nálunk, szóval nem mosták fel velünk a padlót, sőt, akár nyerhettünk is volna.

 

Nem túl bonyolult az oka ennek, csak annyi, hogy 13 évet töltöttem egy helyen. Jó formában voltam, és úgy éreztem, hogy kell a változás, és ki kell magamat próbálni valahol máshol. Horvátország jött össze, de egyébként Németország volt a fő cél. Megkérdeztem a családot otthon, hogy Horvátország jó lesz-e? Azt mondták jó, én pedig oda igazoltam végül. Azért nulla nyelvtudással egy magyart lerakni a horvátoknál, hát nem volt egyszerű az első pár hónap. Szerencsére elkezdtem beszélni a nyelvet, és még most is tudok picit horvátul. Kellett a kihívás, így nekiindultunk. Ez később egy nagyon jó választásnak bizonyult. Nyertem egy KEK-et, horvát bajnok és kupagyőztes lettem. Ezek szép emlékek. Persze más volt a kultúra, de kellemesen csalódtam bennük. Lent voltam egészen Dalmáciában, napi 8 órát sütött a nap, ott volt a tenger, jól éreztük magunkat a családdal.

 

 

Kezdődött az iskola a gyerekeknek. Én megállapodtam a Metkoviccsal, hogy maradok egy harmadik évre is, de aztán szeptember elején bementem az elnökhöz, hogy így egyedül, a család nélkül nekem nem biztos, hogy menni fog. Akkoriban még nem volt autópálya, 13-14 óra volt hazajutni, nem tudtam csak úgy hazaugrani, mint most tudnék. Nem lett volna értelme. Megbeszéltem az elnökkel, felbontottuk a szerződést, megköszönte, hogy ott voltam, aztán hazajöttem. Akkor már Veszprémben javában ment a horvát éra. Zdravko Zovko hozta a saját megbízható játékosait, és ott volt előttem Jovic, valamint Gál Gyula is. Későn csatlakoztam, így már megvolt a két fix beállós a szezonra, én voltam a harmadik. Megbeszéltem Zovko mesterrel, mit vár tőlem. Elmondta, hogy nem fogok 60 perceket játszani, de segítsem Jovic munkáját, aztán ha beállok, akkor nyomjam ezerrel. Szerencsére normálisan tudtunk dolgozni, és még 3 évet maradtam.

 

Nagyon sok jó játékos van a posztomon, és mindegyik különböző. Blagotinseknek van egy stílusa a magasságából adódan. Nem olyan robbanékony, kicsit nehezebben fordul. Azt gondolom, hogy Renato Sulic játéka lenne az enyém, ha átforgatnánk abba az időbe. Nilsson játéka is hasonlít az én stílusomra. Gyors elzárások, majd üres területre mozgás. Egyszer már mondtam, hogy kipróbálnám magam az akkori tudásommal, hogy mire lehetnék képes. Gladiátorképző lett a mai kézilabda. Mindegyik csapatnak kiváló játékosai vannak, akik remek képességekkel rendelkeznek, nehéz lenne kiemelni bárkit is.

 

Nem lehet szavakba önteni. Egy pályafutás lezárása volt ez a gyönyörű gesztus, amit kaptam a Klubtól, hogy felkerülhettem oda a többi volt csapattársam mellé. Nem tudok többet mondani, fantasztikus volt.

 

Gyerekbajnokságokat látogatok, 8. osztályosokat nézek, akik most fejezik be az általános iskolát. Próbáljuk őket a mi akadémiánkra hívni. Nagy a konkurencia, és kevés a merítési lehetőség. Én elmegyek egy bajnokságra, és akinek a játéka tetszik nekem, azokról egy listát csinálok, amit Gulyás Péternek odaadok, majd meghívjuk őket egy válogatóra. Ez után az edzők döntik el, hogy ki felel meg nekik. Vannak bizonyos hiányposztok, tavaly például kapus fronton voltunk bajban. Szerencsére megoldódott, és két kiváló hálóőrt sikerült idehozni az utánpótlásunkba Budapestről. A mai kézilabdában vonzó, ha valaki nagydarab, vagy két méter magas, de természetesen nem megyünk el egy ügyes alacsony játékos mellett sem. Így történik az egész. Fontos, hogy ezt korrekt módon tesszük. Beszélek az edzőkkel, akik éppen a kiszemelt csapatát irányítják, nem kerülünk meg senkit. Elmondom, hogy tetszik a kissrác játéka, vagy, hogy éppen már hetedikes kora óta követjük a pályafutását. Nem akarjuk azonnal elszedni a klubtól, hiszen egy nyolcadikos gyermek inkább maradjon még a szüleivel a családi háttérben. Amikor elvégzi az iskolát, akkor jöhet. Kiváló edzők dolgoznak nálunk, és minden adott, hogy fejlődjön nálunk a fiatal. Emellett, azt gondolom, hogy a Telekom Veszprémnek jó neve van a szakmában Magyarországon, minden téren.

 

Szerintem jókor kell jó helyen lenni. Sorolhatnám azokat a gyerekeket, akik alázattal mindent végig csináltak, aztán nem lett belőlük kézilabdázó, közben másból pedig igen. Szerencse kell egy jó pályafutáshoz, valamint jó edzők, akik segítenek és terelgetnek az utadon. Persze kell az alázat és a munka, de főleg szerencse kell hozzá.

 

 

Fotó: Vörös Dávid, Lang Zoltán