Interjú Sterbik Árpáddal

 

A VELUX EHF Bajnokok Ligája weboldalán, az ehfcl.com-on megjelent Sterbik Árpáddal készült interjú, amelyet most magyar nyelven is közlünk Szurkolóinkkal. Íme:

 

 

 

Ahogy a régi mondás is tartja: „a bajnokok a csúcson fejezik be”, Sterbik Árpád pedig eszerint is döntött, befejezi pályafutását.

 

A bejelentése olyan volt, mint amit ő maga képviselt a pályán – csendes, elhatározott, becsületes és őszinte.

 

Ha választanunk kellene egy dalt, ami ezen illusztris karrieren keresztül vezet, Frank Sinatra ’My Way’ című dalára esne a választásunk. A lenyűgöző kapus szerette saját maga útját járni, egészen a kisvárosi, adai kezdetektől.

 

Az útja a legnagyobbak közé emelte. Eredményei között egy 2018-as Európa-bajnoki és egy 2013-as világbajnoki arany, valamint 2006, 2008, 2009 és 2017-es Bajnokok Ligája cím is megtalálható, mindemellett 2001-ben Challenge Kupát, és 2005-ben IHF Év játékosa címet is nyert, mint ahogyan Magyarországon, Spanyolországban és Macedóniában is bajnoki címeket halmozott.

 

A döntésem még a járvány előtt született. A Koronavírus csak felgyorsította a dolgokat. A legrosszabb dolog a bizonytalanság. Nem tudhatjuk, hogy mikor lesz vége ennek az egésznek, és most jött volna a szezon második fele, ahol igazán beérett volna a munkánk. Az eddig beletett munka most kicsit parkolópályára lett állítva.

 

Nagy erőfeszítésre van szükség visszaállni az edzésbe, különösen az én koromban. Legalább egy, de inkább két hónap intenzív munkájára van szükségem, hogy egyáltalán megközelítsem azt a szintet, amit elvárok magamtól. Olyan vagyok, mint egy dízel motor, kell egy idő, mire elérem az üzemi hőfokot.

 

Gondolkodtam azon, hogy maradok egy darabig segíteni Cuparának és Corralesnek, abban az esetben, ha csak két kapusunk lett volna. Így kicsit átvehettem volna a terhelésből, és frissebbek maradtak volna a kulcsmeccsekre. Végül viszont három mainőségi opció lesz a kapusposzton jövőre, így csak az edzéseken segítem őket, ha kell.

 

A feleségem a minap azt mondta nekem: „De még tudnál játszani”. Én erre azt feleltem: „Persze, hogy tudnék, nem akarok”. A korábbi társaim már mind edzők, vagy klubvezetők. Már csak nagyon kevesen játszunk. Úgy éreztem, ideje megpihenni.

 

Most hirtelen még nincs tervem, de azt remélem, hogy lesz időm más dolgokra mostantól. A kézilabda nélkül is sok dolgom volt az életemben. Túl rövid hozzá egy nap.

 

Szeretem a bort, és van egy kis szőlőm a Balaton mellett. Édesapám is termel bort, volt is földem még régebben, így úgy gondoltam, belevágok. Sok munkával jár, de még csak most kezdtem. Remélem, minőségi bort tudok készíteni a jövőben.

 

David Davissel is beszéltem, hogy hogyan tudok segíteni a kapusoknak Veszprémben.

 

Semmiképpen. Az edzői munka a legnehezebb. Folyamatos stressz, költözés és utazás. Nem nekem való. Kipróbálom magam a kapusedzői feladatokban, nem gondolom, hogy profi edző válna belőlem. Szeretnék benne maradni a kézilabdában, de már elég is volt belőle kicsit. Belefáradtam a folyamatos költözésbe, utazásba.

 

Sok egykori társam mondta ugyanezt a visszavonulása után, aztán mégis edző lett belőle. Saját esetemben nem lesz így.

 

Minden kapus más és más. Rengeteg kiváló iskola és stílus létezik, mint a skandináv, a spanyol, vagy a balkán. Meg lehet tanulni a technikát, és ki lehet fejleszteni a saját stílusod, de mindezt csak tapasztalt útján lehet. Én inkább a mentális részében tudok sokat segíteni. Ha van tehetség és elszántság, amivel dolgozni lehet, én ott leszek.

 

 

Ott szerettem volna lenni, és segíteni, ha szükség van rám. Volt egy tervünk, hiszen nem voltam ott az elejétől fogva, mivel már így is két kiváló kapusunk volt.

 

Végül az elődöntőktől kellett beugranom, és segíteni a büntetőknél. Amit ezen a tornán véghezvittünk, illetve az én szerepem nem egy olyan dolog, amire számít az ember. Ilyen csak egyszer történik. Örülök, hogy úgy alakult, ahogy, és hogy én is a részese lehettem.

 

Tudod, a spanyol együttes egy egyedi együttes, más filozófiával. A kollektív erő győzedelmeskedett. Nem tudom, milyen ez más válogatottaknál, de nálunk nagyon erős volt az összetartó erő, a tisztelet és a megértés. Hittünk magunkban, és ezt végig tartottuk, akár győztünk, akár veszítettünk.

 

A 2019-es egy szerencsétlen év volt. Davis mester remek munkát végzett Veszprémbe érkezése után. Folytonosságot hozott a játékunkba, és segített megtalálni a bennünk rejlő potenciált. Megmutattuk mindenkinek, hogy mit tudunk. Sajnos, a sérülések meggátoltak minket abban, hogy a legvégéig meneteljünk. Ha teljes kerettel lettünk volna, úgy érzem nyerhettünk volna.

 

Élvezzük a játékot David mester kezei alatt, és szerintem hamarosan győzni tudunk majd, ehhez viszont mindannyiunknak követni kell a kijelölt utat.

 

Minden Final4 egy külön történet. Egy külön, mini-torna, és teljesen más, mint az „alapszakasz”. Aki a leginkább inspirált, vagy a legjobban érzi magát abban a pillanatban, az fog nyerni. Lehet tökéletes szezonod, aztán egyszer rossz lábbal kelsz ki az ágyból, és nem ért semmit az egész. Ezért ilyen egyedi ez a sorozat.

 

Tudjuk, hogy nincs mágikus formula a győzelemhez, de mégis mi tesz egy csapatot győztessé?

Magabiztosság és összetartás. Amikor a 2017-es, Vardarral nyert címemre gondolok, emlékszem, hogy nagyon magabiztosak voltunk. Mindannyian hittünk benne. Nem volt soha egyetlen pillanat sem, amikor azt gondoltuk volna, hogy itt mi nem nyerhetünk. Lenyűgöző élmény volt, és jó érzés annak a csapatnak a tagja lenni. Mindannyian egyek voltunk, és ugyanazon a hullámhosszon pörögtünk.

 

Nehéz egyet választani, így arra mennék vissza, ami a legjobb érzés volt.

 

Amikor először nyertük meg a Bajnokok Ligáját a Ciudad Reallal 2006-ban, az minden bizonnyal a legjobb érzés volt, olyan, amilyet még soha nem éreztem. Olyat véghezvinni, amiről addig csak álmodtál, felejthetetlen.

 

Egy másik ilyen felejthetetlen élményem az 1999-es világbajnokság a Jugoszláv válogatottal. Tizenkilenc évesen debütáltam, Zivkovic mester a németek elleni negyeddöntőben 25,000 néző előtt szavazott nekem bizalmat. Sok dolog miatt vagyok büszke arra a bronzéremre.

 

Visszagondolva, hatalmas szerencsém volt az életben. A kézilabdán keresztül rengeteg jó embert ismertem meg, és a legjobbakkal játszhattam együtt. Csak annyit mondhatok: köszönöm, kézilabda!

 

 

 

Szerző: Nemanja Savic / ehfcl.com, cor