Hamburgból jelentjük

Két hete Skandináviában szerepelt a veszprémi kézilabda együttes, az útról megpróbáltam egy kis összefoglalót adni az itthon maradt szurkolóknak. A rengeteg pozitív (kösz mindenkinek) visszajelzés bevallom nagyon meglepett, aztán a meglepődés után elkezdődött a szervezés, hogy a következő idegenbeli meccsen is lehessen ilyen összefoglaló (bár a feladat nehéz, hiszen az újdonság varázsát meglehetősen nehéz felülmúlni, de azt mondják a bátraké a szerencse). Ma estére minden összeállt, s ha már összeállt (és ott voltam az edzésen), akkor döntöttem gyorsan arról, hogy ma este kezdődik a holnap reggel induló túra:).

 

Amely egyébként meglehetősen nehezen indul, legalábbis az Aréna megközelítése nem volt egyszerű este öt óra után. Az ok, az elmúlt egy hétben negyedszer a várost betemető hóesés (talán az eddigi legdurvább volt), s nem is az én autóm küzdött az elemekkel, hanem a kamionok nem bírtak a Tesco előtti emelkedővel (se felfele, se lefele).

 

Renato és Zsenya

 

Persze az elemekkel való küzdelemről a játékosok nem sokat tudtak, hiszen ők akkor már (túlesve egy kis videózáson) javában az Arénában gyakoroltak. Persze volt, aki már korábban elkezdte a műszakot, hiszen Marko délután már az EHF riporterének kérdéseire válaszolt a lelátón. Próbáltuk kifaggatni a jóembert, hogy mikor lesz adásban az interjú, de sajnos nem tudta (pontosabban azt mondta, hogy ő csak egy riporter, majd a szerkesztő dönt az interjú sorsáról).

 

Marko...csak lazán az EHF-nek

 

Miközben a srácok a pályán edzettek, addig mi Nikolát faggattuk arról, hogy mi újság vele. Nos, a Nikola rajongók lassan (de biztosan) kezdhetnek örömködni, ugyanis egyre jobb a válla, egyre több játékelemet tud végrehajtani, sőt az állapota már azt is megengedi, hogy péntek reggel (inkább hajnal lesz az) felszálljon a többi játékossal a repülőtérre induló buszra. A többit meg majd meglátjuk, mindenesetre azt kérte, hogy köszönjük meg a nevében is a sok jó kívánságot, amit a szurkolók küldtek neki az elmúlt hetekben (hónapokban).

 

Zsenya senkit nem kímélt:)

 

Lassan az edzés is befejeződött, Vujinék jókedvűen bombázták szét a kapusokat, nem számítva arra, hogy bizony vár rájuk még egy kis meló az edzés után. Aztán a parkolóban meglátták, itt bizony takarítani kell, hiszen az a több centi frissen hullott hó magától nem mászik le a kocsikról. Jelentem mindenki megbirkózott vele, ki alaposabban, ki kicsit lazábban. A legalaposabb talán Terza és Dávid voltak, akik bizony söprűvel készültek a feladat elvégzésére (hiába a rutin meg az évek). Persze lehet, hogy az időjárás csak a, a német viszonyokra próbálta meg felkészíteni a csapatot, hiszen ma Hamburgban (internetes források szerint) – 8 fok és erős hóesés volt, a hétvégére pedig a hideg biztosan megmarad, de majd meglátjuk..

 

Indulás holnap reggel 6 órakor, a naplót frissítése pedig akkor amikor és amint lehetőségem lesz rá..

 

Semmi meglepő nem volt abban reggel, hogy a busz indulásakor szakadt a hó. Ekkor persze még senki nem gondolta, hogy nem a hóesés lesz a legnagyobb problémánk a délelőtt folyamán. Persze a hóesés is lassította az utunkat, de igazán akkor kezdett mindenki kétségbeesni, hogy mi lesz, amikor Pestre beérve óriási dugóba kerültünk. Sokakban felsejlett, hogyan jártak a múlt héten a svédek, akik az amszterdami átszállásnál késték le a gépet, Csoki csak annyit jegyezett meg erre, hogy igazságtalan, hogy Ferihegy Pesten van, ha Budára építették volna, nem kellene átutaznunk minden alkalommal egész Budapestet. A gép fél tízkor indult, mi fél nyolckor kerültünk dugóba, amelynek eredményeképpen fél kilenc után bírtuk elérni a célállomást.

 

Kori és a labdák..

 

Aki utazott repülővel az tudja, hogy a „check-in” általában negyven perccel az indulás előtt bezár..hát most nem zárt be, sőt megnyitottak vagy nyolc pultot, hogy minél előbb sikerüljön a tranzitba vergődnünk (szó szerint). Természetesen Zsenyát ismét félreállították, szerintem valami titkos fémet tárol a szervezetében, mert nála mindig sípol a kapu. Kornéltól szinte senki nem kérdezte meg, merre vannak a labdák, jelentem megvannak, Kori kínosan ügyelt arra, hogy legelőször azt tegye fel a gépre (és Hamburgban is azt vegye le legelőször). Csaszi és Balázs pedig megint cipelhette a németeknek szánt ajándékokat.

 

Check-in végeláthatatlanul

 

Életemben nem töltöttem el ilyen kevés időt a trazitban, hiszen alig léptem be, már kiabálták is, hogy „last call”, így nem is sikerült frissíteni a naplót Budapestről (ezt most bővebb írással igyekszem pótolni). Az út zökkenőmentes volt (eltekintve attól, hogy a szárnyak jégmentesítése miatt kb. negyed órával később indult a gép), a pilóta csak egy visszafogott „Hajrá Veszprémet” engedett el. Persze ennek legfőbb oka az volt, hogy a csapat nem charter járattal (elnézést, hogy a tegnapi programot bemutató cikkben mindenkit félrevezettem), hanem menetrendszerinti járattal indultunk el. Ennek oka az, hogy most nem kísérte el a csapatot repülővel ennyi szurkoló (na de majd tavasszal), hiszen most csak 70-80 szurkoló jött a gépmadárral. Viszont közel ennyien igényeltek még jegyet, így várhatóan ismét több mint 150 szurkesz fogja a helyszínen biztatni a csapatot. Svédországban egyébként Csaszi és Kori megdöbbenten vette tudomásul, hogy milyen sokan kísérik el a csapatot a külföldi útra, eddigi csapataiknál ez egyáltalán nem volt ez jellemző.

 

Lindberg busza

 

Hamburgban aztán -3 fok és mérsékelt hóesés fogadta a csapatot, a repülőtérre a Hamburg a saját buszát (bár a matrica alapján Lindberg saját busza is lehetett volna), amellyel sikerült gyorsan elérnie a játékosoknak a szállodát (eközben a szurkolók a szokásos városnézésen vettek részt). Aztán a szállodában már várta a helyi média a csapatot és Hajnal Csaba közvetítésével gyorsan lecsaptak Markora és Lajosra (Markot szinte az ebédről rángatták ki). Arról az ebédről, amelyről Terza találóan jegyezte meg, ennek tényleg volt íze  nem úgy, mint az emlékezetes svéd ebédeknek.

 

Idegenlégiós kávészünet

 

A gyors (gyros), kiadós és ízletes ebéd után a srácok most a csendes pihenőjüket töltik, bár néhányan egyáltalán nem csendesen fogyasztják mellettünk a kávéjukat, illetve Vilit és Csaszit egy dán tévés faggatja a januári vb-ről.

 

Már azt hittem, hogy unalmas lesz ez a délután és be kell szüntetni a naplót, de aztán beindultak az események. Edzésre tartva Csaba bácsi mesélt, többek között arról, hogy mi történt szerencsétlen skandinávokkal múlt héten. Azt már mindenki tudja, hogy késtek, de azt, miért is értek fél négyre a Betekintshez, még elbeszélni is hosszú, nem ám leírni. Történt, hogy mivel későn indultak, ezért lekésték az amszterdami csatlakozást, és itt kezdődtek a gubancok, mivel nem kaptak jegyet Budapestre. A klub felajánlotta neki, hogy jöjjenek el Bécsbe, és kimegyünk oda értük busszal. Ezt valamiért nem fogadták el, így vártak. Késő délután kaptak jegyet egy esti járatra, ami (természetesen) egy órás késéssel indult, így csak hajnali egy körül értek Ferihegyre. Ekkor indultak volna a klub buszával Veszprémbe, de egy nagy baleset miatt egy órát vesztegeltek a fővárosban, így csak hajnali négykor értek le Veszprémbe. Ehhez képest meglepetésre nagyon összeszedetten mozogtak az Arénában múlt szombaton.

 

  A Sporthalle Hamburg

 

Miközben mi az edzésre tartottunk, a szurkolók egy része a St. Pauli – 1. FC Kaiserslautern meccsre tartott, ahova, mint megtudtuk 262 euróba került egy VIP jegy, igaz ezzel nem a hideg stadionban kellett végignézni a mérkőzést, hanem egy kényelmes bőrfotelből, saját pincérrel és meccs után még a játékosokkal is lehetett beszélgetni (a félreértés elkerülése végett: nem veszprémi szurkolók meséltek a VIP jegyről).

 

A tizenöt percesre tervezett út több mint fél óráig tartott, köszönhetően a sofőrnek, aki érdekesen vezetett (zöldnél lassított, pirosnál gázt adott). Csaba bácsi erre csak annyit jegyzett meg, ez a sofőr nálunk biztosan nem érne meg huszonöt évet (ehhez fontos tudni, hogy a mosta i sofőrünk több mint ennyi ideje szállítja a csapatot).

 

A csarnokban döbbenten tapasztalták a játékosok, hogy bizony nem csupán Tatán nem szokták befűteni a csarnokot, merthogy itt is maximum 15 fokban kényszerültek edzeni a játékosok. A hideg fogadtatás ellenére nagyon jó hangulatú volt a tréning, sokkal felszabadultabbak voltak a srácok, mint Göteborgban. A legnagyobb problémát talán az jelentette, hogy Csárlinak nagyon hideg volt a víz, nem akarta megkockáztatni, hogy holnapra megfázzon. Önként, de nem dalolva jelentkeztem, hogy a tönkrement cipzárú kabátomban (de jó is így járni-kelni a városban), megpróbálom kicsit felmelegíteni. Nem sikerült…

 

Kezdjük Uraim!

 

A hidegben azért megtudtam néhány pletykát, így aki erre érzékeny az most ne figyeljen. Hamburgba jövőre északról jön a felmentő sereg, és megmenti a csapatot jelenlegi edzőjétől, sőt még egy családtaggal is erősíti a jobbszárnyat. Ezt már eddig is pedzegették, de ennyire konkrétan (és hitelesen, de a forrást most hagyjuk) még nem került nyilvánosságra. A másik, hogy a Celje edzőjét sem biztos, hogy messze kell keresni, mert bizony most is ott játszik, meglehetősen régóta, és Ő volt az, aki elég erősen kibabrált a magyar válogatottal egy bizonyos meccs utolsó másodperceiben. Persze ez még korántsem hivatalos, mert pedzegetnek egy délről származó edzőt is, aki most éppen Putics Barnát edzi. Bocsa bulvár hírekért, de ezt nem lehetett kihagyni.

 

Apropó Putics Barna, a volt veszprémi játékos holnap állítólag a helyszínen tekinti meg az összecsapást. Azt, amelyre a hazaiak a mellékelt módon díszítették fel a buszukat:

 

 

A vacsora ismét tuti volt, ilyen szempontból nem panaszkodhatnak a srácok, akik pont felengedtek az edzés után, mire visszaértünk a szállodába (tényleg volt olyan, aki majdnem megfagyott, a posztját most nem mondanám el). Egyébként a vendéglátókkal kapcsolatos hír, hogy többen is meghűléssel bajlódnak a csapatból, így csak holnap dől el véglegesen kik játszhatnak ellenünk. Az egyik tuti (reméljük) maródi Duvnjak egyébként meglátogatta Renátóékat a szállodában.

 

A többiek már a szobában pihennek, ébresztő holnap reggel fél kilenckor…

 

A reggeli újságokban Marko vigyorgott vissza ránk (a szerb válogatott mezében), egyértelműen őt tartják a németek a legnagyobb sztárnak. Volt olyan napilap amely egy egész oldalt szentelt neki, amelynek a címe: Kézilabdázó a Balatontól. Magáról a meccsről szinte semmit nem írnak, illetve megemlítik a két csapat sérültjeit (biztos, hogy a felsorolt hat német névből legalább négy ott lesz a mai meccsen).

 

 

Amíg játékosok a közben megérkező Barnával sétálnak a városban, Lajos és Csoki már a tizenegykor kezdődő technikai megbeszélésre készülnek. Addig egy kicsit másról..

 

Nem túl egyszerű itt ezt az útinaplót frissíteni, mivel az internetes hozzáférést nem osztogatják bőkezűen. Illetve osztogatják, de csak félórás jegyeket lehet kapni, amelyek elég gyenge jelet adnak, így például a cikkekben megjelenő képek feltöltése darabonként közel öt percet igényel (nehéz beleférni a félórába). A szobában lehetne fizetős netet igényelni, de mivel szinte soha nem vagyok ott, így semmi értelme (különben is az átkutatott poggyászomban sikeresen kiborított tusfürdő illata meglehetősen uralja a szoba légterét).

 

Ja…szoba…tegnap este volt alkalmunk a szobatársammal megismerni Vili fanyar humorát. Vacsora után együtt mentünk fel a lifttel, Ő a negyedikre, mi az ötödikre szerettünk volna felmenni. A negyediken rutinosan kiszálltunk a felvonóból, és megtámadtuk az ajtót, kinyitni persze sehogy sem sikerül. Közben Vili az egészet végignézte, bement a szobájába, felvette a kabátját és elindult vissza a lifthez (természetesen egy sót nem szólt, csak mosolygott). Ekkora már mi is felfedeztük, hogy ez biza nem a mi ajtónk, így a liftnél ismét összefutottunk vele. Próbáltuk számon kérni, miért nem szólt, mielőtt felfeszítjük az ajtót, de csak vigyorogva válaszolt, hogy azt hitte simán megoldjuk (mert persze azzal teljesen tisztában volt, hogy mi rossz emeleten járunk..

 

Fátylat rá, majd valahogy visszakapja, most irány a technikai megbeszélés, aztán legközelebb már a csarnokból írok..

 

De a Sporthalle előtt egy kicsit még a szállodából. Sikeresen lekéstem a technikai értekezletet (köszi korlátozott wireless connection), helyette Csaba bácsit faggattam ki arról, hogy mi a helyzet szurkolói fronton. A faggatás eredménye, hogy a tegnap előre jelzett 150 szurkesz, igazából csak 135, persze nem lehet tudni, hányan vettek még a helyszínen jegyet. A jegyek egyébként tegnapi info szerint nem igazán fogynak, és tényleg azért tették be a kiscsarnokba a meccset, mert nem bíztak benne, hogy „tizenvalahányezer” jegyet képesek lesznek eladni. Amennyiben ez a meccs mondjuk a Final Fourba jutásért menne, ez nem leenne kérdés (legyen akkor akárki az ellenfél).

 

Maga a Sporthalle, egy helybeli fanatikus által jellemezve, igazi tradicionális kézilabda csarnok. Na ez, egyáltalán nem jönne át, mert biza nem más ez mint egy rendezvény csarnok (persze nem olyan durva kiadásban mint a Syma). A méreteiről csak annyit, hogy három kézilabda pálya fér el egymás mellett keresztben (remélem tudtam érzékeltetni a nagyságot), ennek eredménye, hogy az egyik kapu mögött egy 20x20 méteres teljesen üres terület áll (lehet, mára a németek berendezik székekkel). Összefoglalva sokkal inkább jó helyszíne ez egy „sokezer” fős céges karácsonyi partinak, mint egy meccsnek (különösen érezheti ezt a veszprémi szurkoló, akit az Arénából rángattak ki ide egy meccs erejéig).

 

Ebéd után (köszönet érte, király volt), a liftben azt hittük eljött az igazság pillanata, mikor Vilivel és Dáviddal közösen utaztunk a csillagok felé. A kérdésre, hogy Vili, Te is az ötödikre jössz (mi tudjuk ám hogy a negyediken laksz), lazán felelte, hogy igen. No hamar, mire rájön a turpisságra, megnyomtam a gombot, aztán irány az ötödik. Ott vigyorogva kiszálltunk, Vili meg lazán besétált Dávid szobájába. Ennyit a bosszúról…

 

Amíg srácok pihennek, Gáborral (Napló) nyakunkba vettük a várost. Indulásnál összefutottunk Csokival, aki meglehetősen szaporán vette a levegőt az ötödiken. Mint kiderült kicsit sok volt az ebéd, az próbálta meg ledolgozni egy kis lépcsőzéssel. Maga a városrész ahol vagyunk, hangulatos kis kertvárosi résznek tűnt, semmi különleges látnivaló (maximum a személyi igazolvánnyal működő cigaretta automata). Gyors bevásárlás Mikulásra (vagy Télapóra, kinek, hogy tetszik) után, hamar visszavágtattunk a szállodába (ebben azért jelentős szerepe volt annak is, hogy egyre többen néztek rám furcsán, hogy -2 fokban miért sétálok összehúzott cipzár nélkül).

 

A szállodában még egy gyors erőpróba után rájöttünk miért is lihegett Csoki korábban, aztán egy kis pihi, háro előtt kicsivel kávé(amire Csárli a kapitány hívta fel a többiek figyelmét ebéd végén), aztán negyed négy körül irány a csarnok…a csarnokba, amelyről Nikola mondta, hogy ma sem fűtik be (Duvnjak szerint)..képek most nem lesznek, sajnos innen nagyon nehéz feltölteni...

 

Jelentem mindenki megérkezett a csarnokba, a fiúk már a pályán. Az első pályára lépő ma Gulyi volt, a kép ezt próbálja szemléltetni. A jegyzőkönyvből hiányzik Duvnjak, de természetesen az összes többi renitens ott van, összesen 14 játékost neveztek a hazaiak (pontosan eggyel többet, mint Veszprémben tették). A veszprémi szurkolók is megérkeztek, ezek szerint nem fagytak meg a délelőtti fagyos hajókiránduláson.

 

Gulyi már pályán van:)

 

No most már Hajrá Veszprém!..és nem elfelejteni hazafelé még lesz napló (az eredménytől függetlenül).

 

Bakiztunk, küzdöttünk, kikaptunk, ennyivel is lezárhatnám Magyarország legjobb csapatának hamburgi kalandját, de azért történt még egy s más az utolsó bejelentkezésem óta.

 

Kezdődött azzal, hogy a csarnokot tényleg nem fűtötték nagyon (ahogy Duvnjak előre megmondta), de azért a hangulatot megfelelően felfűtötték a hazaiak, bár meglepő volt, hogy játékosaikat nem mutatták be név szerint. Fent északon is megjött a Mikulás, igaz ott kék (HSV) sapkája és kék haja volt, a ruhája pedig egy Hamburg mez volt. Viszont nagyon lelkesen osztogatta a cukorkákat, és nagyon érdekes volt, ahogy a meccs előtt lelkesen sétálgatta a két lufi állatát (ha jól láttam őzek voltak, bár akár rénszarvasok is lehettek). A meccsen meg a kabala figurával (valami kék, kicsi szárnyakkal rendelkező élőlény volt), az időkéréseknél zászlóval a kezükben próbálták megdönteni Bolt 100 m-es világcsúcsát.

 

A kék sapkás Mikulás

 

A pálya…döbbenetes volt látni, hogy mennyire életveszélyes volt, szinte minden kitámasztásnál, szó szerint kiment a játékosok lába alól a talaj, Csárlinál többször is volt olyan, hogy kifejezetten lehetett látni, megzavarta a lövő mozdulatát az egyensúlyának elvesztése. Aztán a meccs végén az is kiderült mi volt a probléma, ugyanis a meccs napján felmosták a pályát a (pénteken este még nagyon poros volt), de miután a csarnok nem volt befűtve, nem tudott felszáradni és az összeillesztéseknél beszivárgott a borítás alá a víz, amelynek eredményeképpen a ragasztás elengedett, ezeket próbálták javítgatni meccs közben, persze reménytelenül.

 

Közel egy busznyi szurkoló jött egyébként Flensburgból is, persze nem a Hamburgnak szurkolnak (náluk a Hamburg és a Kiel az ősi ellenség). A buszuk pont a csapat busza mellett állt, és mielőtt elindultak beszélgettek Nándival (aki lemaradt a VIP fogadásról). Az egyikük (aki már nem volt szomjas), odament hozzá és elkezdte fürkészni ki lehet az (ismét szakadt a hó, így Nándi sapkában és kapucniban állt a busz mellett), a kérdésre, hogy ki ő, többen is megsúgták neki, hogy ő volt a „goalkeeper”. No, erre a jóember, határozottan mondta neki, hogy akkor te vagy Vujin. Nehezen sikerül neki megmagyarázni, hogy nem jól látja a dolgokat.

 

Barna is kijött elbúcsúzni a haveroktól, és elmesélte, hogy egyre jobban érzi magát a „Gumiknál”, folyamatosan nő bizalom feléje, több és több lehetőséget kap. Persze Ő is sajnálta, hogy a meccs így alakult, de Dániában mindenképpen képesnek tartja a csapatot arra, megszerezze a nagyon fontos két pontot.

 

Kissé tartott tőle mindenki, hogy az erős havazás miatt nem tudunk elindulni, aztán a repülőtéren megoldották a gondjainkat. Egyszerűen olyan sokáig tartott a tranzitba jutásunk, hogy ennyi idő alatt a legkitartóbb havazás is feladta volna. Terza, Marko és Renato pár percre magára hagyta a csomagját, így biztonságiak kis híján körülkerítették azokat, azt gyanítván, hogy valaki bombát hagyott ott. Ekkor jött az utolsó meglepetés. Megjelent az a személyzet, amelyik múltkor Göteborgba szállította a srácokat, bár az mindenképpen megnyugtató volt, hogy az akkori kapitány most csak utasként tartott velünk. Így leszálláskor megúsztuk a billegtetést, helyette élvezhettük az éneket, az utas kapitány érdekes stílusában.

 

Aztán kiderült, hogy az én utam elválik a csapatétól Budapesten, mivel kisebb logisztikai probléma merült fel. A buszokat pénteken a Syma csarnoknál hagyták, szombaton azonban akivel megbeszélték, hogy felhozza a sofőröket, hirtelen eltűnt, így a sofőröknek a klub egyik autójával kellett feljönni. Az autót pedig én hoztam le Veszprémbe, így az autópályán integettem még egyet és hajnali kettőkor sikeresen landoltam az Aréna parkolójában (ahol addig kapartam jeget az autóról, amíg a szurkolók és a csapat busza is szerencsésen megérkezett.

 

Ez volt hát a hamburgi kaland, nem nyertünk, de szerintem mindenképpen léptünk egy kicsit. Aztán, hogy mi lesz azt majd tavasszal meglátjuk. A több mint ötezer olvasónak meg köszi a figyelmet…