"Egy másodperc alatt tudok váltani, a kézilabda is részben erről szól"

- Annak idején egy Veszprémnél kicsit nagyobb városban kezdtem tanulni, négy éves középiskolába jártam, mellette folyamatosan edzettem és játszottam. 2005-ben volt Magyarországon egy junior világbajnokság, és ezen a Szerb-Montenegrói válogatott színeiben szerepeltem. Jól ment a játék nagyon, ezüstérmesek lettünk, és bekerültem az All-Star csapatba is. Mint kiderült, Veszprémből volt néhány megfigyelő a meccseken. Ajánlottak nekem egy szerződést, amit elfogadtam, és így jöttünk 2006 nyarán a barátnőmmel ide, Magyarországra.

 

 

- Zentán születtem, majd egy kis városban éltem 14 évig aztán,ezután Zrenjaninba mentem. A gyerekkorom nagyon jó volt, örömmel emlékszem vissza rá.

 

- Igen, anyukám. Ő nagy sportoló volt, atletizált. Húsz évig súlylökő és diszkoszvető volt, és mellesleg még kosárlabdázott is. Imádja a sportot. A testvérem nyolc évvel idősebb nálam, ő középiskoláig asztaliteniszezett, de a térdével voltak problémái, úgyhogy inkább a tanulást választotta a sport helyett.

 

- Édesanyámmal való beszélgetéseink során anyukám mindig mondta, hogy kisfiam, te kézilabdázó leszel, nagyon jól játszol, nagyon ügyes vagy. A baj az volt, hogy én különben focista voltam. A mi városunkban nem volt sok választási lehetőség, a foci mellett még asztaliteniszezni lehetett. Később elmentem másik városba kézilabda edzésre, és így szép lassan kézilabdázó lett belőlem.

 

 

- Debrecenben volt az első szezonom, ott tanultam meg igazán milyen a magyar élet, milyen a magyar mentalitás. Ott kezdtem tanulni magyarul is. Én igazából nagy reményekkel mentem oda, hogy sokkal jobb játékos leszek, de sajnos nem fejlődtem annyit, mint amennyit szerettem volna. Balatonfüreden nagyon jó csapat volt, sok jó barátom volt ott, és még többet tudtam tanulni a magyar nyelvből. De nem volt annyira eredményes a szezonom, mint Debrecenben, mert míg a Debrecen 5. lett a bajnokságban, addig a Balatonfüred csak a 9. vagy 10.-helyen végzett. De érdekes volt a szituáció, ahogy odakerültem, mert nem volt időm a csapatba beépülni, egyből játszanom kellett.

 

- Nem akartam elmenni. Úgy volt a megegyezésem a klubbal, hogy itt leszek Veszprémben, és lesz lehetőségem a játékra is. Nagyon sokat edzettem, de sajnos csak Marian Cozma tragédiája után kaptam lehetőséget.

 

 

- Az első pár nap, hét, hónap nagyon nehéz volt. A fájdalom mellett mindig járnom kellett a rendőrségre, állandóan kérdezték, hogy mi volt, hogy történt. Ahogy megy az idő, úgy lesz kicsit könnyebb az ember lelke. De mindig van valami, ami újból és újból emlékeztet rá: egy évforduló, a születésnapja, egy film, egy meccs. Ezt a tragédiát és Mariant sohasem fogom elfelejteni. Amikor jövök edzésre, belépek az öltözőbe és köszönök a többieknek, ott van Marian helye is az öltözőben. De van olyan pillant is edzés közben, hogy „dejavu” érzés kerít hatalmába: látom, ahogy Marian csinál valamit, vagy épp viccelődik velünk. Ő mindig itt lesz velünk, közöttünk.

 

- A díjak megvannak, a polcomon állnak a tv felett. Mindig emlékeztetnek arra, hogy mi történt akkor. De ez csak egy papír, egy tárgy, amit lehet mutatni, látja az, aki feljön hozzám a lakásomba. Az, ami igazán fontos, az ember szívében marad örökre. Én egy erős ember vagyok, nem mutatom ki a fájdalmat, nem is kell ezt tennem. A szívembe zárom, és ott élem meg.

 

 

- Előtte nem ismertek sokan ez tény. De éreztem, hogy akkor sok ember kedvelt meg. Az utcán nem állítottak meg sokszor, de itt a pályán, a csarnokban éreztem, hogy szeretnek a szurkolók, és ez nagyon jó érzés a mai napig.

 

- Jó a kapcsolatunk. Jó barátok vagyunk, jól dolgozunk együtt, jókat szoktunk beszélgetni. Mindig tudunk segíteni egymásnak, ő többet tud segíteni nekem, mint én neki, az biztos. De nemcsak a pályán, hanem a pályán kívül is jóban vagyunk, edzés után együtt megyünk ebédelni, vagy kávézni.

 

- Sokat. Nagyon kemény és nagyon jó játékos. De hát ezt mindenki tudja. Meg látszik is, például a meccseken mindig beszél, mondja, hogy mit kellene játszani, nem ritkán még a lövőknek, irányítónak is... Szóval ő mindent tud...:)

 

- Ez csak motivál, hogy többet dolgozzam, hogy jobb legyek. Előre kell menni, nem pedig hátranézni.

 

- Igen. Ez sport, itt egy csapatban játszunk ugyanazon célért dolgozunk és harcolunk, itt nincsenek ilyen nemzetiségi problémák. Nem is kell, hogy ilyen gond legyen.

 

- Mindkettő. Számomra nincs nagy különbség. Mindig a maximumot kell adni, és nem lehet lazsálni egyiknél sem.

 

 

- Igen, nagyon szeretek futni. Amikor fiatal voltam, nagyon sokat futottam. Volt, hogy egy nap háromszor volt edzés, két kézilabda és egy futsal. De ez már régen volt. Most nincs ennyi idő, most csak a kézilabda van, mindig komoly meccsek vannak. Minden erőnket a játékra összpontosítjuk. A lerohanások pedig..hát aki nem szeret gólt lőni az, ..talán a kapus… :). Komolyra fordítva, talán azt is lehet látni, hogy lerohanáskor mindig nézem, kinek lehet adni a labdát, vagy kinek tudok zárni, ki az aki jobb helyzetben van mint én.

 

- Talán egy valaki van, Dragan Skrbic. Ő nagyon jó beállós volt.

 

- Sok edzőm volt, de volt egyvalakit emelnék ki, aki mellett nagyon sokat tanultam. Ő Zeljkovic Braniszlav, aki nem engedte a lazítást. Ha késtél egy percet edzésről, akkor hazaküldött, hogy megtanuld, legközelebb nem késhetsz. Edzésen nagyon kemény, komoly munka volt, sohasem engedte, meg hogy lazítsunk.

 

- A junior világbajnokságon már egyszer álltam a dobogón, akkor ezüstérmesek voltunk. Az csodás érzés volt. Szeretnék még egyszer a dobóra állni akár a válogatottal, akár a klubcsapatommal. Bár az igazi az lenne, ha mind a kettővel dobogóra állhatnék egyszer-egyszer. Ezt nagyon szeretném elérni az életemben.

 

- Nem tudok még mit mondani, bármi lehetséges. Talán csak annyit, hogy Veszprém egy nagyon jó csapat és én nagyon szeretek itt lenni. Szeretnék itt maradni, de addig még sok az idő, tényleg bármi lehetséges.

 

- Legfontosabb az, hogy a családommal legyek, kirándulunk, a gyerekeimmel töltöm az időmet. Aztán van még egy másik hobbim, a vadászat.

 

- Szerbiába. Itt Magyarországon még csak egyszer voltam vadászni, akkor nem volt komoly „áldozatom”. De most már tájékozódtam az itteni lehetőségekről is, ha indul a szezon, indulok én is.

 

 

- Őzre. Van már otthon pár trófeám.

 

- Igen, ez vagyok én. Egy másodperc alatt tudok váltani, a kézilabda is részben erről szól, keménynek kell lenni. Az életben mindig megpróbálom a nyugodt, békés megoldást választani a konfliktusok megoldására, de van olyan szituáció, amikor mint a bomba, robbanok. De mindig a békés megoldásra törekszem. Nyugtatom saját magam, ahogy öregszem úgy tudok egyre nyugodtabb lenni.

 

- Elsősorban a családomnak szól, akik a tv mellett nézik a meccsemet. De tudom, hogy a szurkolók is szeretik, és természetesen nekik is küldöm.

 

- A tusfürdő felelős is én vagyok. Most nálam van a csapatkassza, és nekem kell mennem vásárolni tusfürdőt. De ez úgy szokott működni, hogy odaadom a Micinek (Végh József) a tusfürdőt, és ő hozza majdnem mindig magával. A filmek pedig úgy jöttek, hogy nagyon sokat utazunk, és könnyebb így elviselni a hosszú busz utakat.

 

- Az én csapatom: Iváncsik Gergő, Nikola Karabatic, mert ő szerintem komplettebb játékos, mint Filip Jicha. Jobbátlövőbe Marko Vujint raknám, szélre Hans Lindberget, beállóba Igor Vorit, kapuba Omeyert. Irányítóba pedig Nikola Eklemovic-ot választanám.

 

 Az interjút köszönjük Hammer Tímeának!