Búcsúinterjú – Schuch Timuzsin

 

Schuch Timuzsin nyolc szezont töltött a Veszprém első csapatában, és most hétszeres magyar bajnokként és nyolcszoros kupagyőzteséként távozik az „Építőktől”. Ennek alkalmából beszélgettünk vele hosszabban a nálunk töltött éveiről.

 

Nehéz értékelni ezt a szezont. Nagy tervekkel vágtunk neki, és nagyon sajnáljuk, hogy nem sikerült elérni a célkitűzéseket. Ráadásul egy vereséggel búcsúztam a Veszprém Arénából, ezt nehéz feldolgozni. Mindenki nagyon küzdött ebben a bajnoki döntőben, de sajnos ez így jött össze.

 

 

Nyolc szezont töltöttem az első csapat játékosaként és korábban négyet az utánpótlásban. Már akkor is sokszor voltam a felnőtt csapat közelében, sokszor edzettem velük, és köztünk, fiatalok között is nagyon hamar kialakult az a légkör, ami az egész veszprémi kézilabdát jellemzi. Hiszen már akkor azért dolgozol és mész el minden edzésre, hogy egy nap bekerülhess a nagycsapatba. Már akkor megfertőzi az embert ez a légkör, a veszprémi hitvallás. Persze van egy-két rossz, nehezen feldolgozható emlékem is az itt töltött évekből, ahogy nyilván mindenkinek, de inkább szinte csak szépek.

 

Még az ipari iskolában indult egy kézilabdás osztály, mi voltunk az utolsó évfolyam és például Gulyás Petiék voltak előttünk 2 évvel. Kiss Szilárd volt a serdülőben az edzőnk és Velky Mihály volt az osztályfőnökünk. Így kerültem ide, így alakult ki bennem a nagy célkitűzés. Utána már „csak” dolgozni kellett.

 

Sosem felejtem el, hogy az első meccsemet a felnőttek között Szegeden játszottam. Előtte levő napon Csoknyai István ráadásul még megkért minket, fiatalokat, hogy segítsünk neki bútorok cipelésében. Még mondta is nekünk, hogy majd ettől fogunk jól játszani másnap. Szegeden akkor csatlakozott egy új nagy szponzor a klubjukhoz, ezért még jobban meg akarták mutatni, hogy mit tudnak. Erre készültünk is. Zenya (Evgeny Lushnikov) az első tíz percben piros lapot kapott, majd szinte azonnal a helyére beálló (Putics) Barna is. Így körülbelül a tizenötödik perctől végig játszottam. Úgy érzem elég jól szálltam be a meccsbe, ráadásul nyolc góllal nyertünk. Onnantól kezdve rendszeresen kaptam lehetőséget Zovko mestertől.

 

Balatonfüreden még kettősigazolással játszottam, a Győr kivásárolt a szerződésemből, onnan pedig a román Constantahoz kerültem, amely lépés sokat segítette a fejlődésemet, hiszen a Bajnokok Ligájában játszhattam rendszeresen. 2011-ben jöttem vissza Veszprémbe, habár én is és a klub is előbb szerette volna ezt, végül azonban csak a romániai szerződésem lejártakor történt meg. Szinte kész játékosként érkeztem, aki válogatott is volt és Bajnokok Ligájában rutint szerezhetett olyan csapatok ellen, mint a Ciudad Real vagy a Montpellier.

 

 

Az egészet. Körülbelül tizennégy évet voltam itt, ráadásul az egyetemi tanulmányaim alatt Romániából is rendszeresen visszajártam Veszprémbe. Már 2011 előtt is, utána meg pláne veszpréminek éreztem magam. Itt is telepedtem le. Szerintem egyedülálló Európában, hogy egy városnak a kézilabda a legfontosabb, szinte egy vallás itt ez a sport.

 

A 2015-16-os szezont emelném ki, amely során – 15 perc híján – szinte mindent megnyertünk. Elsők lettünk a bajnokságban, a kupában és a SEHA Ligában is, nagy terhelés mellett. Bejutottunk a BL döntőbe és jó esélyünk volt a győzelemre úgy, hogy a szezon kezdetén mindenki azt mondta, az is nagy eredmény lesz, ha a Final4-ban ott leszünk.

 

Egy-egy meccset nem tudnék kiemelni. Védőként folyamatosan a feladatom volt az is, hogy minél több terhet levegyek a támadó játékosok válláról. Így aztán, ha jól ment a csapatnak, akkor én is úgy éreztem, hogy jól végeztem a munkámat. Sok mérkőzés volt, amikor fantasztikusan játszottunk, például, amikor a BL-ben kiejtettük a Párizst, vagy a csoportban nyolc góllal legyőztük őket. De a Kiel vagy a Flensburg elleni diadaloknak is mindig nagy értéke volt.

 

 

Rengeteg pillanatkép ugrik be, de egyet kiválasztani nehéz. Ugyanakkor még mindig azon jár az agyam, hogy a Kielce elleni döntő végjátékában mit kellett volna másként csinálni ahhoz, hogy ne úgy alakuljon az eredmény. Bevallom, nehéz így búcsúzni, hogy végül nem sikerült a BL győzelem a Veszrpémmel.

 

A legfájóbb a 2016-os BL döntő és a most elvesztett bajnoki finálé. Rossz érzés volt elveszíteni a döntőt a Szeged ellen, ráadásul hazai pályán, a saját közönségünk előtt, az utolsó meccsemen. A legszebbek közé tartozik minden nagy küzdelemben megnyert csata, például a PSG elleni sikerek. Egyet viszont nem tudnék mondani.

 

Rengeteg nagyon jó játékos ellen játszottam, mindenki más és más tulajdonsága miatt volt kemény ellenfél. Voltak nagyon erős és technikás beállók, villámgyors irányítók és olyan átlövők, akik bárhonnan képesek voltak gólt szerezni. Legalább húsz olyan játékost tudnék mondani, aki szinte tarthatatlan.

 

Főként a spanyol edzőink érkezése óta sokkal inkább felértékelődött bennem a taktika fontossága. Megtanultam, hogy egy jó védőnek előre kell tudnia a támadók következő lépését. Volt olyan, hogy szinte már rászóltam a támadóra, hogy mit csináljon, amikor elakadt az akciójuk, annyira ismertem a játékukat. Tehát fontos az előrelátás, de nemcsak az ellenfél, hanem a saját csapattársad szempontjából is, hogy az ő mozgására, esetleg hibáira is a lehető leggyorsabban tudj reagálni. Emellett persze erősnek is kell lenned, hogy megtartsd a nagy beállósokat vagy átlövőket, és gyorsnak is, hogy lépést tudj tartani a fürge irányítókkal. Tehát összetett a dolog, de én mégis a taktikai részét emelném ki.

 

 

(Nagy) Lacival töltöttük el a legtöbb időt így együtt, de vele is kellett egy fél-egy év, amíg rendesen összeszoktunk, megismertük egymás játékát és tudtunk arra reagálni. De hasonló volt a helyzet a kettes pozícióban védekező Terziccsel is. Lacival töltöttem el a legtöbb időt így, és úgy érzem sikeresek is voltunk. Persze később bárki volt mellettem – Balgotinsek, Nilsson vagy éppen Ligetvári – mindig igyekeztünk a lehető legjobban összedolgozni. Velük is jól éreztem magam a pályán.

 

Ez a közönség, ez a hangulat, a csapattársak, egyszóval minden, ami itt van. Az egész légkör, amely körbe veszi a csapatot és a Klubot. Szóval minden, ami Veszprém.

 

Szeretném megköszönni mindenkinek, hogy itt lehettem, hogy ennyi csodálatos élmény megadatott. Hálás vagyok mindenért.

 

 

 

Fotó: Vörös Dávid