Búcsú interjú Mikler Rolanddal

 

Mikler Roland öt szezont követően négyszeres magyar bajnokként és négyszeres kupagyőzteséként távozik a Telekom Veszprém csapatától. Ennek alkalmából beszélgettünk vele hosszabban a nálunk töltött éveiről.

 

 

Sokan elmondták már, hogy valahogy úgy fogjuk fel ezt a szezont, hogy honnan hova jutott a csapat. Már az is egy szenzációs dolog, hogy eljutottunk a Final4-ig. Addig egy olyan teljesítményt produkált az együttes, olyan fejlődést, hogy ez tényleg emberfeletti volt. Mégis, valahogy az az érzése ilyenkor az embernek, hogy ha már eljutottunk oda, és ott voltunk, kezünkben a lehetőség, akkor miért nem sikerült megragadni azt. Nyilván ezen még egy pár napig, hétig el lehet gondolkodni, meg fel is kell dolgozni, aztán pedig mindenkinek a következő feladatára koncentrálni. Akik még válogatotthoz mennek, azoknak a nemzeti csapatra, akik nyaralni mennek, azoknak meg arra. Minél hamarabb az új feladatra kell összpontosítani.

 

Olyan öt év volt ez az életemben, és pályafutásomban, amely a legszebb és legeredményesebb. A legmeghatározóbb öt évem volt, így nehéz elbúcsúzni a csapattól, a várostól és mindenkitől, aki ezt az együttest körülvette. Voltak szebb és nehezebb időszakok is, de mindig azért dolgoztam, hogy jobb legyek.

 

A Veszprém akkoriban jóval kimagaslott a magyar mezőnyből. Az én célom az volt, ami a Veszprémé. Bajnoknak lenni, kupát nyerni, Bajnokok Ligáját nyerni. Mindent megnyerni, ahol elindul a csapat. Egyeztek a céljaink. Sajnos egy pici, de talán a legnagyobb dolog nem sikerült, ezzel viszont már sajnos nem tudunk mit csinálni.

 

 

A legelső meccsem, ami megragadt, a Sparkassen kupa Németországban. Az volt a bemutatkozás számomra. Onnantól kezdve pedig rengeteg magyar bajnoki mérkőzés, és Bajnokok Ligája, amikor a SEHA Ligában indultunk, akkor a rengeteg utazás. Sokat jelentettek, és sokat számítottak a pályafutásomban, a fejlődésemben. Egyik csapatot sem lehet lebecsülni, mert egy jó bajnokság volt, illetve megélni azt, hogy egy hosszú utazás után egyből meccset játszani. Minden egyes mérkőzés csak hozzáadott a fejlődésemhez.

 

Én mindenképpen Porobic Harist emelném ki. Őt maximálisan az első helyre teszem, hiszen együtt érkeztünk. Kilenc évet együtt dolgoztunk, jóban és rosszban egymás mellett voltunk. Neki is és nekem is voltak nehéz időszakok, de mindig úgy éreztem, hogy elsőként fordulhatok hozzá, és fordultam is. A Klubon belül az irodában mindenki pozitívan és segítőkészen állt hozzám. Bárkihez fordultam pozitív dolgokat kaptam. A társaim mindig buzdítottak, és mindig jól esett, ha segítő kezet nyújtottak, vagy gratuláltak. Az edzőimtől mindig megkaptam a segítséget a pályafutásomban, és mindig megadták a lehetőséget, hogy bizonyíthassak. Csakis pozitívumokat tudok említeni.

 

Én a legelsőt, és a legutolsót tartanám a legjobbnak, hiszen valahogy mindkettő ugyanúgy végződött. Jól ment a szezonban, a csapat bejutott a Final4-ba, de végül nem sikerült megnyerni a BL-t. Valahogy ugyanolyan a szám íze, de talán az idei az, ahol azt éreztem, hogy a legkiegyensúlyozottabb volt a teljesítményem, onnantól kezdve, hogy megtörtént egy elég fontos változás a csapat életében.

 

 

Az idei szezonban az idegenbeli Flensburg elleni mérkőzést mindenképpen a legjobbnak gondolnám, valamint a kinti Löwen elleni, 22 védéssel záródó találkozót is. Az első idényemben a PSG ellen is voltak fontos meccsek. Ezeket emelném ki.

 

A legfájóbb a három, Bajnokok Ligája döntőben elszenvedett vereség. A legszebb emlékek pedig mindig azok voltak, amikor a csapat valahogy megérkezett a Final4-ba. Mindig jobban megragadtak azok a pillanatok, amikor az út azon szakaszához érkeztünk. Valószínűleg a Final4 azért nem tartozik a legszebbek közé, mert háromszor sem sikerült feltennünk az i-re a pontot, pedig döntőbe tudtunk jutni. Amikor bejutsz a Final4-ba, az egy nagyon jó érzés. Jó ott játszani is, de ha nem sikerül elérned, amit szeretnél, akkor eltörpülnek ezek a dolgok.

 

Nem mondanék nevet, mert még a végén azt hiszi, hogy félek tőle. (Nevet)

 

 

Momir Ilic lövései nagyon speciálisak. Őt nehéz védeni. Vonalról a Nilsson lövéseit nehéz fogni. Minden védés nehéz.

 

Közhelynek fog hangzani, de minden. A csapat, az azt körülvevő miliő, de tényleg minden. Minden hiányozni fog, de sajnos ilyen világ a profi világ, menni kell tovább és csinálni a következő feladatot.

 

Csak köszönetet szeretnék mondani mindenkinek, aki segítette a pályafutásomat, akár egy jó szóval, egy pacsival, vagy csak egy kacsintással. A Szurkolóknak, hogy támogattak, de azt is, amikor nem, mivel az is csak hozzátett a karrieremhez. Minden, a csapatot körülvevő embernek, a társaimnak, mindenkinek, aki a segítette a munkánkat, hogy egy egységet tudjunk alkotni. Tényleg köszönet nekik mindenért.