Beszélgetés Milan Mirkoviccsal

 

- Van egy nővérem, aki jelenleg informatikát tanul Norvégiában egy egyetemen. A szüleim Bačka Palankán élnek, ahonnan én is származom. Édesapám orvos, édesanyám gyógyszerész. A nagymamám is velünk együtt él.

 

 

- Szép gyermekkorom volt. Nagyszerű szüleim vannak, és nagyon jó barátaim voltak, vannak. Talán nem kaptam meg minden anyagi jót, amit gyerekként szerettem volna, de szép emlékeket őrzök a gyermekkoromról.

 

 

- 11 évesen kezdtem el kézilabdázni. Nem volt sok sportolási lehetőség ott, ahonnan jövök, csak a kosárlabda és a kézilabda. Egy napon édesapám megkérdezte, mit szeretnék játszani, válasszak a kettő közül, mert valamit mindenképpen sportolnom kell, én pedig a kézilabdát választottam.

 

 

- Hogy emlékszel vissza, mikor volt az a pont az életedben, amikor úgy érezted, hogy most már semmi más nem érdekel a jövőd szempontjából, csak a kézilabda?

 

- 20 éves korom körül lehetett. Először egyetemre szerettem volna menni, és nem kézilabdázni. Nővéremhez hasonlóan én is programozást tanultam. A sok edzés és a meccsek azonban elvették az időt, és nem tudtam a tanulmányaimra fókuszálni. Minden a kézilabdáról szólt, amit nem hagytam ott. Beláttam, hogy nem tudok egyszerre két helyen lenni és inkább a kézilabda mellett döntöttem.

 

 

- Fiatal koromban volt egy nagyon jó edzőm, aki 19 éves koromig elkísért. Ő elég fanatikus volt, a munka volt számára a fontos, és én mindig olyan játékos voltam, aki dolgozni akart, éppen ezért ő volt az egyik kedvenc edzőm. Sokat foglalkozott velem. 20 éves koromtól Jovica Elezovic, aki akkor jött edzősködni a csapatunkhoz, és ő sok mindent megtanított nekem. Ekkor kezdtem még inkább komolyan venni a kézilabdát.

 

 

- Középiskolában minden rendben ment, majd elkezdtem az egyetemet, teljes ösztöndíjam volt, de a kézilabda mindennél többet jelentett nekem. Ott voltak a barátaim, akikkel már nyolc éve ismertük egymást, egyszerűen nem tudtam ott hagyni a pályát, az életem része volt a játék.

 

 

 

- Minden jó játékost nagyra becsülök, főképp azokat, akik inkább taktikailag, és nem annyira a fizikai erejükkel tűnnek ki. Az egyedüli példaképeim a szüleim.

 

 

- Jó volt a Cimos Koper csapatában játszani. Ez volt az első alkalom, hogy távol voltam az otthonomtól. Egy hosszú sérülés után érkeztem oda. Nem volt rossz időszak, de túl sok felelősség volt rajtam fiatal játékosként. Amikor odamentem én voltam az első számú jobbátlövő, ami rendben volt, de úgy érzem akkor ez még sok volt nekem. Végül persze megoldottam a feladatot.

 

 

- A Mester az egyik legjobb szakember, és úgy vélem eljön majd az én időm is. Hosszú ideje van egy vállsérülésem, ami kicsit hátráltatott. Az elmúlt hónapokban a Mester mindig látta, ha kicsit javult a vállam, ilyenkor mindig kaptam lehetőséget a játékra, de edzéseken a lövéseknél megint rosszabbodott az állapotom, és nem tudtam a saját játékomat nyújtani. Úgy vélem, ha eljön az időm, megkapom a lehetőséget, amennyiben megérdemlem.

 

 

- Igen, ezt nagyon érezni. Nagyon különlegesek a veszprémi szurkolók. Több klubnál játszottam Szerbiában, Szlovéniában, de az itteni szurkolók igazán kivételesek. Ők tényleg a jó értelemben vett, jól megszervezett szurkolók, amit jó érzés látni. Ők nem huligánok, mint akikkel Szerbiában találkozhatunk. Ha engem kérdezel, a világon mindenhol ilyennek kéne lenniük a szurkolóknak.

 

 

 

- Az utóbbi hónapokban a vállsérülésem miatt többet dolgoztam lábra, amire szükségem volt. Ezen a téren most sokat javultam. A védekező teljesítményemen kell még fejlesztenem, és erősödnöm is kell még, de amikor a legközelebbi beszélgetésünkre sor kerül, ígérem, már ezek is rendben lesznek. A felépülésem után szükségem lesz kis időre majd a pályán, hogy újból formába lendüljek, és akkor minden rendben lesz.

 

 

- Nincs különleges célom. Szeretnék játszani, ameddig csak lehet, anyagi biztonságot, és családot alapítani. Ez Szerbiában sajnos nem egyszerű.

 

 

- Általában olvasok, számítógépezek, tévézek, beszélgetek a barátaimmal. Azt kell mondjam, semmi különlegeset nem csinálok, csak ilyen mindennapos dolgokat.

 

 

- Sokkal jobban szeretek játszani, mint meccset nézni. Amikor nézek egy mérkőzést, hatalmába kerít az érzés, hogy a pályán lehessek és játsszak. A kézilabda az egyetlen sport, amit figyelemmel kísérek, főként a Bajnokok Ligája küzdelmeit nézem. A kosárlabdát is szeretem, a Partizan Belgrád csapatát régóta szeretem, példaértékű, ahogy játszanak, harcolnak.

 

 

- Valószínűleg a barátaimat. Kellemesebb olyan emberekkel játszani, akiket ismerek és tudni, hogy nagyon jó játékosok. Ők megbecsülnek engem, és én is megbecsülöm őket. Szerintem ez a fontos, nem feltétlenül a játékos kvalitása. Csak élvezni a játékot azokkal az emberekkel, akiket kedvelsz. Az MKB Veszprém egy jó csapat, jó a légkör, jók a játékostársak nem csak a pályán, de magánemberként is. Remek dolog itt játszani.