"A mostani fejemmel lenne még egy állomásom a Veszprém előtt"

 

 

 

- Nádudvaron laktunk, nem voltunk nagyon-nagyon jómódúak, de igazából soha semmit sem kellett nélkülöznünk, a szüleink mindent megteremtettek nekünk. A kézilabda teljesen véletlen szerűen jött az életembe. Van egy bátyám, ő elkezdett kézilabdázni, és az egyik nyáron elkísértem őt az edzésére, mert unatkoztam. Kevesen voltak, kérdezte az edzője, hogy lenne-e kedvem beállni. Volt kedvem, beálltam, és ott is ragadtam a pályán. Onnantól kezdve a kézilabda kitöltötte a gyerekkoromat. Másodikos vagy talán harmadikos lehettem, amikor elkezdődött a sportélet, minden nyáron edzések voltak, napi kettő is. A suli mellett rendszeresen jártam zeneiskolába, meg kézilabda edzésekre, szóval mindig volt mit csinálnom. Szerencsére nem ment a tanulás rovására, mert nyilván akkor a szüleim nem engedték volna a sportot. Apukám csinált egy kézilabda kaput, ami a mai napig ott áll az udvarunkban, és ha esetleg unatkozunk a nyáron a bátyámmal, akkor felelevenítjük a régi emlékeket, dobálunk egy kicsit otthon, jól elszórakozunk. A bátyám egyébként a mai napig a Tatabányában játszik irányító poszton, és remélem, hogy még pár évig ott is marad.

 

- Ez úgy indult, hogy az egész osztályomat beíratták a zeneiskolába, mindenki furulyázott. Ez két évig kötelező volt a tánciskola mellett, mert hogy oda is kellett járnunk. Két év után aki akarta abbahagyhatta, aki nem, az tovább járhatott a zeneiskolába. Hát én még egy kicsit szerettem volna csinálni, és vadászkürtön tanultam tovább. Sok mindenbe belekezdtem gyerekkoromban, először sakkozni jártam, aztán áttértem a karatéra, utána jött a zeneiskola, meg a tánciskola, szóval mindenbe belekóstoltam egy kicsit. A sport mellett azonban nehéz volt mindent összeegyeztetni, meg fárasztó is volt egy idő után, úgyhogy a kézilabdát választottam. Persze ennek a tanáraim annyira nem örültek, merthogy szerintük játszani csak néhány évig lehet, a zene meg egész életre szól. De én nem engedtem, kézilabdázni akartam, és úgy látszik, ez egy jó döntés volt.

 

- Az az igazság, hogy szerintem már nem. Másfél évig csináltam, nem voltam túl nagy profi benne. Furulyázni talán még tudnék. Néha, amikor pakolgatok otthon, és megtalálom a szekrényemben, mindig előveszem és anyuéknak eljátszom a „Kis karácsony - Nagy karácsonyt”. Ezt az egyet még el tudom játszani, más már nagyon nem menne….

 

 

- Dzsesszbalett volt……de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy kis szoknyában meg harisnyában ott ugrabugráltunk! Bár a cipőnk például a hagyományos volt, olyan kis belebújós mamusz. Nekünk fiúknak egy fehér trikóban és sötét rövid nadrágban kellett lennünk. Nem is kifejezetten balett óra volt, tanultunk ott mindent, a cha-cha-chát, szambát, keringőt, mindent. Ezt nagyon szerettem, élveztem, de erről is le kellett mondanom a kézilabda kedvéért.

 

- Mind a két csapat, de leginkább az ott töltött időszakok, nagyon meghatározóak voltak az életemben. Nyolcadik után elkerültem Békésre, ott egyedül voltam, új környezetben, új társaságban, szülőktől távol, kollégiumban laktam. Az eleje nehéz volt, bár a testvérem ott volt, de mivel ő három évvel idősebb nálam, már más utakon járt. Nagyon szerettem azt az iskolát. Református gimnáziumba jártam, bár nem annyira a vallás irányában mentek a dolgok. A tanárok minket, kézilabdásokat nagyon szerettek, és a társaság is szuper volt. Sok ottani sráccal a mai napig tartom a kapcsolatot. A Dunaferr egy nagyobb lépés volt. Az első év ott is ugyanolyan nehéz volt, mint itt, csak akkor lehet, hogy türelmesebb voltam, és tudtam még várni. Végül öt évet töltöttem el ott, ami lehet, hogy sok volt, de nem tudtam volna a szerződésemből kilépni. Szegedről a harmadik évtől számítva állandóan kerestek, hívtak, de végül is maradtam ott. Dunaújvárosban valahogy biztonságban éreztem magam, jó volt a társaság, jó volt a csapat. Amit bánok, hogy Imre Vilmosnak el kellett mennie. Nem mondom, hogy rossz edzők jöttek utána, de úgy gondolom, hogy ha ő maradhatott volna, akkor sokkal sikeresebb lehetett volna az a csapat hosszú távon. A mai napig nagyon jó a kapcsolatom vele, de nem csak nekem, a többieknek is. Vilivel valahogy mindig megtaláltuk a közös nevezőt, és azt hiszem pont ezért volt sikeres a kapcsolatunk is.

 

- Nagyon sokszor beszélgetünk erről mostanában, hogy 2000-ben ott volt a Dunaferr, ami adta a bajnokcsapatokat. Eltelt tíz év, és az egész városban minden sportág haldoklik. Talán egyedül a jégkorong van még talpon, de minden más eltűnik. Nehéz elképzelni a jövő évi szezont egy Dunaferr nélkül, de ez lesz sajnos. Nekem nagyon nagy csalódás, hogy hagyták a városban a kézilabdát így eltűnni.

 

 

- Igen, a tavalyi szezon éppen hogy csak elindult, amikor kaptam egy telefonhívást, leültünk beszélgetni. Mindenki elmondta, hogy mit szeretne. Aztán eléggé korán eldőlt, hogy idejövök, csak a Klubbal úgy állapodtunk meg, hogy később jelentjük be.

 

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Tehát igen, egy picit.

 

- Jelen pillanatban egyetlen egy dolog van, mégpedig a játék. Minél több mérkőzést játsszak. Itt fizikálisan sokat fejlődtem, erősödtem az elmúlt egy évben, köszönhető ez Császár Gábornak is, aki a konditeremben a párom, és állandóan hajtott, eléggé munkamániás. Amikor picit lankadtam, mindig mondta, hogy nem lazsálunk, munka van. De a játéklehetőség nagyon hiányzik, ez a legfontosabb most.

 

 

- Volt három vagy négy ajánlatom, az egyik legkomolyabbat a Leon csapatától kaptam. Az tényleg tetszett, először oda akartam menni. Én inkább Spanyolország felé hajlottam, mint francia vagy német csapat felé, de aztán be kellett látnom, hogy jobb döntés ez a francia csapat. Azt tartottam szem előtt, hogy sokat játsszak, és itt biztosítják számomra ezt azokkal a feltételekkel, amiket én akartam. Ráadásul én úgy látom, hogy a francia világsztár kézilabdázók folyamatosan térnek vissza hazájukba, és pár éven belül szerintem a francia bajnokság beéri, sőt meg is előzi a spanyol bajnokság színvonalát. Különben egy fiatal csapatról van szó, a Dunkerque csapatáról, szerintem nem lesz gond a beilleszkedésemmel sem. Ide írtam alá két éves szerződést, amit természetesen lehet hosszabbítani, ha mindkét fél elégedett. A két éves intervallum olyan, hogy ha jól játszom, és esetleg hív egy nagyobb csapat, akkor tudok menni. De ezt sohasem lehet előre látni, ide is két évre jöttem, és tessék, egy év lett belőle.

 

- De volt. Év közben én többször beszéltem az edzőmmel, a vezetőséggel, és mindig türelmet kértek tőlem. Én úgy gondolom, hogy türelmes is voltam, de így az utóbbi időben kezdett betelni a pohár. Elmondtam nekik, hogy el akarok menni, aminek nagyon nem örültek. Mindenki marasztalt, de talán belátták egy kicsit, hogy van abban valami igazság amit én mondok, úgyhogy végül nem tudom mennyire fájó szívvel, de kénytelenek voltak elengedni. Szerintem leginkább az a fájó pont, hogy egy magyar játékosról van szó, ez fáj igazán, mert egyre inkább azon van a hangsúly, hogy magyar játékosokat akarnak. De nyilván ez a szituáció nem végleges, ha például két év után úgy látják, hogy kellek ide a csapatba akkor hazahozhatnak, mint például Ilyés Fecivel is ez történt.

 

- Átlövő.

 

- Tennék egy egyenlőségjelet a kettő közé. Ugyanolyan fontos a védekezés is, mint hogy elől gólokat lőjünk. Nekem mind a kettő fontos, én nem szeretnék olyan játékos lenni, hogy csak ez vagy csak az. Én szeretnék kettes poszton védekezni, onnan lerohanásban részt venni, és gólt lőni. Ez lenne a legjobb. Labdát szerzek, végigfutok, belövöm és visszafutok védekezni…

 

- Elég komoly kérdés. Szerintem a legnagyobb baj az, hogy az utóbbi időben az utánpótlás fejlesztése elmaradt., ennek egyik fő oka, hogy nincs pénz a fejlesztésre. Lesz majd ez az akadémia, hogy ha ez létrejön, és megkapják a kellő támogatást, akkor ez egy hatalmas lépés lehet a kézilabda utánpótlásban, nagy fejlődést hozhat. De mivel ez az elmúlt években nem volt meg, most van itt egy hatalmas lyuk, űr, nincs igazából honnan meríteni játékost. Aztán van egy másik gond is, a versenyeztetés. Németországban ez úgy működik, hogy ha valaki kinőtte az ifit, az nem azt jelenti, hogy utána egyből a felnőttben meg tudná állni a helyét, hanem van közte még egy korosztály, amiben egy eléggé erős, nívós bajnokságot indítottak. Persze ez megint pénz kérdése. Szóval ez így eléggé összetett dolog. De ha ezek az akadémiák valóban létrejönnek, akkor az szerintem nagyon hasznos lesz, és onnan majd lehet tovább lépni és lehet a nagy csapatoknak is az új tehetségekből meríteni.

 

- Legfelemelőbb és a legbecsesebb érzés szerintem, hogy felvehetem magamra a nemzeti mezt. Nincs az a pénz, hogy ha engem meghívnak, akkor ne menjek. Még ha kisebb sérülésem is van, akkor is vállalnám, mert ez egy fontos dolog. A másik az, hogy egy nagyon jó csapat van kialakulóban a válogatottnál. Egy fiatal társaság, nagyon jó szellemű, nagyon jó hozzáállású csapat, ahová öröm menni. És nemcsak a pályán, hanem azon kívül is megvan az egység, és remélem ez a későbbiekben csak még jobb lehet.

 

 

- Igazából mi nem foglalkoztunk ezzel. A végén már az zavart, hogy miért foglalkozik mindenki ezzel, és nem velünk. A Nemzeti Sportban például volt egy egyoldalas cikk Nagy Laciról, egy picike kis rész meg a magyar válogatottról, azaz rólunk. Ez azért minket jobban bosszantott. De nekünk a saját dolgunkkal kellett foglalkoznunk, hogy menjünk edzésre, hogy jól játszunk a meccsen, odafigyeljünk stb. Ha valaki ott volt, akkor ott volt, örültünk neki, ha valaki nem akart jönni, akkor nem akart jönni, ennyi.

 

- Szerintem ez egy jó dolog, amíg én itt voltam, ebben az egy évben nekem ezzel semmi gondom nem volt. Sőt, még előnyöm is volt, mert tudtam, hogy mi vár rám a válogatottban, hogy mit fogunk edzésen csinálni. Én szerencsére mindentől függetlenül jól kijöttem Mocsai Lajossal, sokat beszélgettünk. Ő elmondta, hogy válogatott szinten továbbra is számít rám, remélem, hogy ez így is lesz. Az egy nagyon szép dolog, hogy össze akarják szedni itt a válogatott magját, csak nagyon nehéz azt megoldani, hogy mindenki tűzben, jó formában legyen, mivel van a klubnak egy érdeke, és van a válogatottnak egy másik érdeke. Valljuk be, ez két különböző dolog, ezt szerintem nem szabad egy fedél alá hozni. Itt vannak a ’légiósok’ és ők jól teljesítenek, akkor őket kell játszatni. Szerintem nagyon nehéz megtalálni ebben az arany középutat, de remélem meg tudják majd oldani.

 

- Szerintem, ha megvan a kellő bizalom, akkor elég lehet, de kellenek a külföldi játékosok is. Tehát azért szó sincs arról, hogy ők nem kellenének, hiszen akik itt játszanak azok rendkívül jó játékosok. Bennem pontosan ezért nincs tüske a kevés játéklehetőség miatt, mert tisztában vagyok azzal, hogy itt milyen játékosok vannak, és itt most mindenki előttem van. Tehát mind Perez, Terzic, Eklemovic, Császár Gábor, mind-mind előttem vannak játéktudásban. Pont azért megyek el, hogy egyszer én is olyan szintre kerülhessek, mint ők, és akkor úgy tudjak ide visszajönni, hogy komoly játékidőt és komoly szerepet kapjak a csapatban.

 

 

- Volt, de csak akkor, amikor még középiskolás lehettem. Ugye, egy-két lány mindig el tudja a fiúk fejét vinni…. De ezek rövid ideig tartottak, az ember feje hamar kitisztul. Hullámvölgyek persze mindig vannak, vannak jobb, illetve rosszabb napok, de tudom, hogy mit akarok elérni az életemben, tudom hogy mit várok ettől a sporttól, és azért mindent megteszek.

 

- Aki elindított ezen a pályán, Hornyák Lajos, ő most a győri női utánpótlásnál edző, neki nagyon sokat köszönhetek. Vele nem volt túl felhőtlen a viszonyom amikor elmentem Nádudvarról, de ezt az utóbbi években rendeztük. Békésen Kádas László, aki edző és rendőrfőkapitány is volt egyben, tehát eléggé keménykezű ember volt. Újvárosban Imre Vilmos az, akinek rengeteget köszönhetek. Őt nagyon szeretem, mint edzőt, és mint embert is. Sorolhatnám még, de inkább nem teszem. A testvéremet szeretném még kiemelni, ő nagy hatással volt még rám, nagyon inspirált, nagyon sokat beszélgettünk a kézilabdáról. Manapság már nem jellemző, hogy ez a fő témánk, hiszen mind a ketten játszunk, és jól esik másról is beszélgetni, de annak idején nagyon sokat segített nekem. Sokszor hiszik azt rólunk, hogy én vagyok az idősebb, ő meg az öcsém, mert alacsonyabb nálam, de hát nem teljesen így van…

 

- Mostanában már nincsenek, de gyerekfejjel voltak. Nagy kedvencem volt Stefan Lövgren, aki nagyon sokat elért mint játékos. Ő volt az abszolút etalon. Most viszont már 24 évesen úgy gondolom, hogy ki tudom én tűzni magamnak azokat a célokat, amiket el akarok érni, és meg is tudom valósítani őket anélkül, hogy bárkit bálványoznom kéne. Persze mindenkitől lehet elcsípni jó dolgokat.

 

 

- Több is van. Válogatott szinten az Olimpia. Már akkor is boldog lennék, ha kijutnák. Klubszinten pedig a Bajnokok Ligájában a négyes döntő már nagy szó lenne nekem.

 

- Próbálok a családommal minél többet találkozni. Ők még mindig Debrecen mellett, Nádudvaron laknak. Testvérem közelebb van, igyekszem gyakran eljutni Tatabányára. Sok helyen sok barátom van, tehát sokat utazom, hogy találkozzam velük. Imádok moziba járni, és szeretem a finom ételeket. Nagyon szeretek főzni például.

 

- Specialitásom a penne carbonara. Mostanában azt eszem a legtöbbször. De egyébként mindenfélét megfőzök, imádok mindent kipróbálni. De az abszolút kedvencem a halászlé és a túrós csusza. A halászlevet sajnos még nem tudom úgy elkészíteni, ahogy én szeretem. Sosem lesz olyan, mint például a Dunaújváros melletti halászcsárdában, ott iszonyat jól készítik el.

 

- Nem szeretnék senkit sem kiemelni, mindenkivel próbáltam megtalálni a közös nevezőt, de Csaszi az, akivel nagyon jó a kapcsolatom, és még az Iváncsik testvérekkel.

 

- Iváncsik Gergő, Carlos Perez, egészséges Kim Andersson, Iváncsik Tamás, egészséges Uros Fonseca, Sterbik Árpád. Irányító poszton bajban vagyok, mert kétféle játékstílusú irányító létezik. Nikola Eklemovic, aki egy varázsló, és Nikola Karabatic aki egy erőkézilabdát játszik. Mostanában ez utóbbi jobban érvényesül, de köztük nem tudnék választani, két különböző stílusú játékos, és mind a kettő zseniális.

 

 Az interjú ismét nem jöhetett volna létre Hammer Tímea segítsége nélkült. Köszönet érte!

 

A VKFC pedig ma a megszokott videóval búcsúzik Kornéltól is: