"A legfontosabb az, hogy szeresd, amit csinálsz"

 

- Ha visszagondolok azokra az időkre, arra az öt évre, amit Veszprémben töltöttem, akkor a veszprémi életem és a karrierem nemcsak az utolsó három hónapról szól. Ez az utolsó három hónap ugyanis nem volt igazán kellemes, hiszen sérülés után jöttem vissza, nehéz mérkőzéseink voltak, és a jövőmről is gondoskodnom kellett. De én profinak tartom magam. Az elmúlt öt évemet Veszprémben töltöttem, és a klub volt számomra mindig is a legfontosabb. Ebben a városban éltem, itt dolgoztam, a klub biztosította a megélhetésemet. Büszke vagyok arra az öt évre, amit kapitányként és a védelem kapusaként itt tölthettem. Remélem, gondolhatom azt magamról, hogy mint egyfajta vezető, a csapat hajtóereje voltam. Számomra minden mérkőzés olyan volt, mintha az utolsó meccsemet játszottam volna. Nem volt különbség, nem volt kis vagy nagy meccs, gyenge vagy erős ellenfél. Azt gondolom, hogy aki nem teszi oda magát a „kismeccseken”, az nem fog sohasem jól teljesíteni a „nagymeccseken”. Ez az én filozófiám, és ez nem csak a Veszprém csapatára vonatkozik, hanem az egész életemre. Mindig is tiszteltem a saját nevemet, illetve a klubom nevét is annyira, hogy minden mérkőzést egyformán fontosnak tekintsek. Ezt el kellett mondanom.

 

Az természetes, hogy most csalódott és szomorú vagyok, mert néha nem az a döntés születik az életben, amit várunk. Én Veszprémben szerettem volna befejezni a pályafutásomat, egy olyan nagy klubban, amiért én mindent megtettem, amit csak tudtam. Annak idején azt beszéltük meg Hajnal Csabával és Mocsai Lajossal, hogy ha a sérülésemből felépülök, akkor folytatom a munkámat úgy, mint a sérülésemet megelőző időkben. Azt gondolom, hogy miután visszatértem, a csapat vezéregyénisége tudtam lenni. Büszke lettem volna arra, ha itt folytathatom, és itt fejezhetem be a pályafutásomat. Megtettem mindent, mint mindig, hiszen minden pillanatban számomra a legfontosabb a klub, azaz az MKB Veszprém KC volt. Nem egy másik klub, például a Celje, ahova kétszer is hívtak engem edzőnek. Először novemberben, majd februárban, de visszautasítottam őket, - megköszönve a megkeresésüket- azzal, hogy az edzői poszt jelen pillanatban nem fontos számomra, hiszen tárgyalásban vagyok a Veszprémmel a folytatásról. Bármikor is ez szóba került, mindenkinek azt mondtam, hogy számomra a legfontosabb, hogy itt tovább játszhassak, mint kapus, mint csapatkapitány, mint vezér. A Veszprémnek volt elsőbbsége minden más előtt, hiszen itt élek és itt játszom már öt éve.

 

 

- Először is, én a Vajdaságban születtem, a volt Jugoszláviában. Sok magyarral éltem együtt, akiknek jól ismertem a mentalitását. Nagyon sok barátom magyar a Vajdaságban, és velük nagyon jó kapcsolatban voltam. Emiatt igazából majdnem mindent, a mentalitást, a történelmet, a konyhát ismertem és szerettem, és ezért semmi sem volt ismeretlen, amikor ide jöttem. Másrészt pedig, korábban egy nagy folyó mellett éltem, míg itt meg egy nagy tó mellett élek, és a város, ahonnan jöttem hasonló méretű, mint Veszprém. Szeretem a magyar mentalitást, hiszen a magyar emberek nagyon nyitottak tudnak lenni. Ha normálisan viselkedsz, emberien közeledsz hozzájuk a mindennapi életben, a kommunikációban, akkor nagyon vendégszeretőek, olyan normális minden, amit én nagyon nagyra tartok. Ezért van az, hogy sohasem éreztem magam idegennek ebben az országban. Amikor az ember új helyre megy, akkor időre van szüksége, hogy megszokja az ottlétet, a légkört. De itt semmi ilyesmiről nem volt szó, szeretem az itteni embereket, én is nyitott típus vagyok. Különösen jól érzem magam olyan helyen, ahol a normális emberi tulajdonságok, érzések kapják a főszerepet, nem pedig például a nagyképűség. Azt gondolom, az emberek szeretetét nem lehet pénzért megvenni, azt ki kell érdemelni. Egy adott pillanat, a szív, a szemek mind-mind az érzelmek, az érzések kifejezésének eszközei, és az emberek hamar viszonozzák ezt a pályán is és a pályán kívül is. Velem szemben itt mindig mindenki nagyon kulturáltan és barátságosan viselkedett. Ezekre a dolgokra nagyon büszke vagyok, és ezek adnak nekem mindig új energiát és motivációt. Én, mint profi játékos mindig megpróbáltam normálisan viselkedni, és az alapvető viselkedési szabályoknak megfelelni. Ezt a családomból, a neveltetésem révén hoztam magammal. Talán ezek az érzések, ezek a kapcsolatok fognak a legjobban hiányozni. Egy nap az ember karrierje véget ér, mint kézilabda játékos nem lesz többé. Akkor kint az utcán, vagy bárhol máshol ugyanolyan emberré válik, mint bárki más. Lehet, hogy én egy magas szintű kézilabda kapus vagyok, de mint ember azt gondolom, teljesen normális és átlagos. Ez szerintem sokkal fontosabb, mint hogy valaki sztárnak tartsa magát.

 

- Nagyon szép volt akkoriban minden. Együtt éltünk egy olyan országban, ahol 25-30 millió ember lakott. Egy nagyon nagy elnöke volt ennek az országnak, akit Titonak hívtak. Mindenki boldog volt, mindenkinek volt munkája, mindenkinek volt lehetősége szabadságra menni. Egy olyan családba születtem, ahol az édesapám egy nagyon elismert kézilabda játékos, a nemzeti válogatott tagja volt, és bronzérmet nyert 1974-ben az akkori kelet-németországi világbajnokságon. Édesapám irányító poszton játszott. Számomra sokat jelentett, hogy gyerekként mehettem vele az edzéseire. Egyedüli fiú voltam, míg a legtöbb gyereknek az autók jelentették a játékot, nekem a kézilabdaedzések, és az, hogy nézhettem apám meccseit. Különben sokat sportoltam: úsztam, fociztam, kosárlabdáztam, de pontosan tudtam a jövőmet, hogy a kézilabda lesz az életem. Az édesanyám is sportolt, ő kosárlabdázott, három iskolát elvégzett, és feladta a karrierjét miattam és apám miatt. Számomra a szüleim nem csak a szüleim, hanem a legjobb barátaim is, és ez a mai napig így van. Nekik köszönhetően csodálatos gyerekkorom volt. Édesapám sokat törődött velem, de sohasem tett rám nyomást, hogy ugyanolyan magas szintű játékossá kell válnom, mint ő. Édesanyám örült, hogy a sport mellett döntöttem. Boldog vagyok, hogy a szüleimnek és a sorsomnak köszönhetően megkaptam a lehetőséget, hogy az legyek, ami szerettem volna lenni.

 

 

- Pubertás koromban egy kicsit duci voltam. Amikor ment édesapám az edzésére, a kapusok külön voltak, és én valahogy a kapusokhoz kerültem, és próbáltam utánozni őket. Mirko Basic, aki az egyik legjobb kapus volt az ex-Jugoszlávia történetében, lett a példaképem. Neki nagyon fontos szerepe volt az én karrierem alakulásában. Amikor 1989-ben bemutatkozhattam a nemzeti válogatottban, vele védhettem együtt. Én akkor 19 éves voltam. Együtt játszhattam azzal az emberrel, aki a példaképem volt.

 

- Mondják, hogy kicsit őrültnek kell lenni ahhoz, hogy kapus legyen az ember….

- Természetesen igen, hiszen nem sok ember képes arra, hogy a kapuban maradjon, és várja a labdát. Nem csukhatod be a szemedet, nincs védve a tested. De mint a legtöbb munkánál itt is az a legfontosabb, hogy szeresd azt, amit csinálsz. És én ezt nagyon szeretem. Köszönhetően a sorsnak sokat kaptam a sporttól. Ha még egyszer újra születnék, akkor sem változtatnék ezen. Már 25 éve profi játékos vagyok, a legtöbben, akikkel együtt kezdtem, már nem aktívak. Még egyszer, a legfontosabb, hogy szeresd, amit csinálsz, hogy higgy benne, és hogy meg tudjál maradni normális embernek. Az alibizést el kell felejteni. Ahányszor a legjobb formádat adod, lehetőséget adsz másoknak is arra, hogy boldogak legyenek. Ha esetleg nem vagy a legjobb formádban, akkor elemezd ki magad, és sohase hárítsd át a hibát és a felelősséget másokra.

 

 

- A szülővárosom csapata, a Dinamo Pancova, ahol édesapám is játszott. Itt kezdtem el kézilabdázni. Ez a klub egyike volt a fontos történelmi csapatoknak a volt Jugoszláviában, nagyon sok nemzeti válogatottat adott, köztük édesapámat is. Még mindig létezik, és még mindig sok jó játékost nevel. Következő állomásom az RK Crvena Zvezda Belgrád volt, ami az álomkategóriát jelentette akkoriban. Azt hiszem, ezt az egyesületet nem kell bemutatnom. Aztán 1992-ben Jugoszláviában kitört a háború, nem volt nemzeti bajnokság, bizonytalan volt a válogatott jövője. Bonyolult időszak volt, mert az Európai Unió embargóval sújtotta az országot, ami kihatott az összes csapatsportágra, az Európa kupákra és a világversenyekre is. Abban az időben mi a Barcelonai Olimpiára készültünk egy magaslati edzőtáborban, két hónapig. Összecsomagoltunk, mentünk volna Belgrádba a reptérre, amikor egy nappal az utazás előtt jött a hír, hogy az Olimpiai Bizottság kollektíven kizárta a jugoszláv sportolókat az Olimpiáról. Legközelebb csak 1996-ban Spanyolországban vehettünk részt világversenyen, az Európa-Bajnokságon. Azt gondolom, hogy ha minden a régiben maradt volna, akkor akár öt olimpián is részt vehettem volna. Így csak egyen lehettem ott, mégpedig Sydneyben. Szóval ezért kellett elmennem Spanyolországba játszani, az Atlético Madrid csapatába. Ez korábban egy jelentős kézilabda csapattal rendelkező klub volt. Ez után a Teucro Pontevedrában játszottam, ami Észak-Spanyolországban, Galíciában van. Negyedikek lettünk a bajnokságban, ami a klub történetének legnagyobb eredménye.

 

 

- Leszögezném, hogy számomra mindig az a klub volt a legfontosabb, ahol épp játszottam. Amikor a Barcelona játékosa voltam, akkor a Barcelona volt a legfontosabb, amikor Veszprémben játszottam, akkor ezt a csapatot képviseltem, itt éltem, ezért a klubért dolgoztam, és ez volt a legfontosabb. Különben érdekes lehetne az összehasonlítás, de szinte lehetetlen. Az egy másik mentalitás, egy másik kultúra, egy másik része Európának. Más hatások érték a történelemben Spanyolországot és mások Magyarországot. Magyarországra jelentős hatást gyakorolt a kommunizmus és a szocializmus, míg Spanyolország ebből a szempontból teljesen más volt. Szóval az összehasonlítás tényleg lehetetlen. De mondom tovább, Barcelonában két és fél millió ember lakik, míg Veszprémben sokkal kevesebben laknak, de itt is minden megvan ahhoz, hogy jól érezzék magunkat az emberek. Nekem sohasem okozott problémát, hogy egyszer nagy egyszer meg kisebb városban laktam, ha a feltételek megvoltak ahhoz, hogy jól éljek. Mert egyszerű, ha nem vagy boldog, akkor nem tudod jól elvégezni a munkádat. A Barcelona az egyik legnagyobb klub a világon az eredményeit és a trófeáit tekintve, ez tény. Míg a Veszprém Magyarországon példa értékű lehet bárki számára.

 

Ebben az időszakban a legtöbb klub a túlélésért küzd a pénzügyi problémák miatt, míg a Veszprém évről-évre jobb és jobb, új játékosok, új szponzorok jönnek, a csarnok mindig tele van, és minden alkalommal remek hangulatot varázsolnak a nézők. És ha valami hiányzott Barcelonában, akkor azok a nézők. Ott ugyanis nagyon ritkán van tele, vagy telt ház közelében a csarnok. Míg Veszprémben –legyen szó akár bajnoki vagy akár nemzetközi meccsről – mindig sokan vannak, és a szurkolók nagyon értik ezt a sportágat, és mindig nagy erőt adnak a meccseken. Még egy fontos dolgot elmondanék. Az emberek nagyon sokszor elfelejtik azt, hogy milyen nagyszerű dolog a saját hazádban játszani, a saját szülőhelyeden, ahol a saját anyanyelvedet beszélheted, ahol együtt élhetsz a barátaiddal, ahol egy nagyon jó csapatban játszhatsz, ahol gyakorlatilag megalapozhatod a jövődet. Ha valaki megérti, hogy milyen fontosak ezek a dolgok, sohasem fog azon gondolkozni, hogy nagy meccs, vagy kis meccs, hogy van-e motivációm az edzésen, vagy nincs. A mai fiatalok szerintem nem becsülik meg ezt a lehetőséget.

 

 

- Életem egyik legjobb időszaka volt az a kilenc év, amit Celjében töltöttem. A családom ott él. Celje folyamatosan fejlődött, mindig egyre feljebb lépett, és segített nekem is, hogy jobb játékos és ember legyek. 25 évesen kerültem oda, és 34 évesen távoztam onnan. Nagyon jó tapasztalatokat szereztem ott, egyike a nagy kluboknak Európában. Velük nyertem először Bajnokok Ligáját. Sok lehetőséget adott nekem az a csapat, és megnyitotta számomra a kaput a világ felé. Ezen kívül még a válogatottban is játszhattam abban az időben, és ez is segített a fejlődésemben.

 

- Néha a jó edző és a sok jó nevű játékos sem garancia a sikerre…..

 

- Mindenhol, ahol éltem az az otthonom volt. Mert, ahogy azt már korábban mondtam, ha én valahol nem érzem otthon magamat, akkor képtelen vagyok a maximumot adni.

 

- Sokat tanultam az életemben, de a legfontosabb, hogy Isten mondja meg nekem, hogy mi a legjobb. Istennek és a családomnak köszönhetően büszke és boldog vagyok, azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek, és ez biztosítja magam és családom számára a jövőt. 41 évesen is megvan a kellő motivációm, hogy még tovább kézilabdázzak. A családom mellett még minden, ami az emberek életében normálisan és általánosan előfordul, az motivál engem. Beszélek kicsit a pénzről. A pénz egy szükséges dolog az életben. Ha megvannak a megfelelő képességeid hozzá, akkor a pénz jön magától. Kell, hogy meg legyél elégedve a munkáddal és az életeddel, azaz mindennel, ami körülvesz téged. Aztán, ha vannak különböző képességeid, tehetséged, és keményen dolgozol, van becsületed saját magad és a klubod iránt is, a pénz végül jönni fog. Ez mindig így volt az életemben, véletlenül sem a fordított sorrendben. Engem például soha senki sem tudott azzal motiválni, hogy odarakta elém a prémiumot az asztalra. Erre én csak azt tudtam mondani, hogy bocs, de nem ma, nem most. Az én motivációm más irányú. Szükség van a pénzre, mert nem lehet pénz nélkül élni. De nekem szükségem van az érzésekre, a lelki erőre, a mentalitásra, hogy előre tudjak menni. Hogy ha nyerünk, ha jók vagyunk, és minden rendben van körülöttünk, akkor a pénz úgyis jönni fog.

 

Szeretnék még valamiről beszélni a motivációval kapcsolatosan, mégpedig az emberekről. Hogy miért? Mert számomra a pálya, legyen az bárhol is a világon pontosan olyan, mint egy színház. Minden szombaton vagy vasárnap jönnek az emberek, a nézők és mi játszunk. Nem lehet tudni, hogy a nézőknek milyen az élete. Elképzelhető, hogy tele vannak problémákkal, vagy épp nem nagyon van pénzük, vagy nehéz körülmények között élnek. De mindennek ellenére eljönnek, hogy a nézőtérről energiát adjanak, hogy együtt töltsék az idejüket a példaképeikkel, és hogy boldogok legyenek. Viszont a nézők sem tudhatják, hogy mi történik akkor, amikor a függöny lemegy. Nem tudják, hogy a színészek hogyan élnek, milyen problémáik vannak, milyen könnyű vagy inkább nehéz a gyakorlásuk. DE. Abban a pillanatban, amikor a vörös függöny felgördül, az emberek a színészeket, esetünkben a játékosokat nézik. Nézik az arcokat, a teljesítményeket. Egyetlen egy dolog létezik csak, az a győzelem. Nevető arcokat akarnak látni, kellő motivációt, győzelmet, ünneplést. Nekem, mint játékosnak felelősségem van a klub iránt, és mivel szeretem a nézőket, szurkolókat, szeretném őket boldoggá tenni, hogy – ha csak egy pillanatra is - de felejtsék el a személyes problémáikat, kapcsolódjanak ki. Örülök, ha szombatonként vagy vasárnaponként boldogan indulhatnak haza. Fontos, hogy lássam a családokat, a gyerekeket, hogy jól érzik magukat. Ez az érzés adja az erőt az élethez.

 

 

- Az igazat szeretném mondani. Mielőtt Veszprémbe jöttem volna - talán a celjei utolsó évem még a kivétel - ez nem volt rám nagyon jellemző. A védéseimmel együtt éltem, de nem osztottam meg az érzéseimet a közönséggel. Nem ugyanaz ennyi idősen védeni, mint fiatalabb koromban, ráadásul ezen időszak alatt háromszor voltam sérült. Nem könnyű 40 évesen ilyen magas szinten maradni. Minden egyes győztes meccs nem csupán egy győztes meccs volt, hanem egy fizikai győzelem is volt számomra. És itt Veszprémben nem bezárkóztam magamba, hanem elkezdtem kiadni ezeket az érzéseket, ezeket az energiákat, amikor boldog, vagy szomorú, vagy mérges voltam. Továbbadtam az érzéseimet, és nem tartottam magamban. Általában nem kedvelem az olyan sportolókat, akik ’színészkednek’ a csarnokban. De néha szükségem volt arra, hogy kiadjam magamból az érzéseimet, hogy megköszönjem az életnek, az Istennek és a közönségnek. Kiadjam magamból annak a két órának minden mozzanatát, mindent, amit a győzelem elégedettsége ad számomra.

 

- Egyértelműen gyorsul. Pont ezért nagyon fontos, hogy az összes játékos szerepet kapjon a csapatban, és nem csak kilenc vagy tíz. És az is egyértelmű, hogy a kézilabda igen nagy látványosságot jelent, ami egyre inkább fokozódni fog. Lehet, hogy változtatni fognak még pár szabályon, lehet, hogy majd a kilenc méteren kívüli gólok kettőt érnek, ezt nem lehet előre látni. De az egyértelmű, hogy a dinamika kerül az előtérbe, és emiatt nagy hangsúlyt kap a rotáció.

 

- Igazából semmit. A cigarettát kéne feladnom…

Komolyra fordítva, lehet, hogy nem voltunk igazán szerencsések, hogy mindig összekerültünk azokkal a csapatokkal, akik végül megnyerték a BL-t. Itt Veszprémben az egyetlen elfogadható dolog, az a győzelem. Ezért van nyomás rajtunk, ezért van kötelességünk és nagy felelősségünk. Talán más országokban, más csapatoknál szintén van felelősség és nyomás a játékosokon, de nem az történik, hogy ha veszítesz, akkor vége az életednek. Itt csak a győzelem fogadható el. Mi játékosok vagyunk, és nekünk meg kell tanulnunk ezzel együtt élni. Valószínűleg, ez nem csak a sport miatt van így, szerintem ez némileg a történelemből is adódik. Ha túl akarsz élni valamit, akkor mindent meg kell tenni a legjobbért, a hibáidért pedig nagyon drága árat kell fizetned. Pont történelmi okok miatt a spanyol mentalitás teljesen más. Ott nem élet vagy halál kérdése a győzelem. És akkor még nem is említettem a felelősségből és a nyomásból fakadó legveszélyesebb ellenségeket, a stresszt és a görcsöt. Ezek nem tesznek jót az izomzatnak, oxigén ellátási problémákat idéznek elő, gyorsabban fárad tőlük az ember. Kell, hogy egy játékoson legyen nyomás, de természetes nyomásra lenne szükség. Számomra az, hogy mindig győzni kell nem furcsa, hanem normális, ugyanis felelősséggel tartozunk a szponzoroknak, a nézőknek, a klub nevének, a történelmének, és ezt minden pillanatban védeni kell.

 

 

- Nemcsak a festészet a hobbim. Nagyon szeretek zenét hallgatni és jó filmeket nézni. Szeretek még horgászni, főzni, ez utóbbi szintén egyfajta művészet. Mi, sportemberek nagyon rohanó életet élünk, néha szükségünk van pihenésre, kikapcsolódásra, hogy ne gondoljunk a rajtunk lévő nyomásra, és a pillanatnyi gondjainkra. A festészetről. Annak idején az iskolában már festettem, de nem ment igazán jól. Mint ahogy úgy gondolom, ma sem festek igazán jól, csak szeretek festeni. Egyszer, amikor még celjei játékosként sérült voltam, meglátogatott egy orvos barátom. Ő nagyon szépen fest. Mondta, hogy mozgatni kéne a sérült vállamat, ajánlotta a festést. Próbálgattam rajzolni, és elégedett voltam az eredménnyel. Azokban a pillanatokban, amikor festek, nem gondolkozom semmi máson, csak a képre koncentrálok, minden mást kizárok. Minden szín, ami a képemen megjelenik, jelent valamit. Minden szín az érzelmeinkről informál, arról az adott pillanatról tanúskodik, amikor a vászonra lett festve. Ezáltal minden, amit festek egy részem, az én érzéseim, az én pillanataim.

 

- A kék, és annak minden árnyalata.

 

- Mezőgazdasági iskolába jártam, azt fejeztem be.

 

- Ez nehéz kérdés, erre nem könnyű válaszolni. De talán megpróbálok minden posztra két játékost mondani. Thomas Svensson és Sterbik Árpád a kapus, Patrik Cavar és Eduard Koksharov a balszélső. Balátlövőben Nenad Perunicic és Carlos Perez játszana. Irányítóm Stefan Lövgren és Nedeljko Jovanovic lenne. Jobbátlövőben Olafur Stefansson és Marko Vujin, míg jobbszélen Alexander Knezevic és Ortega játszana. Kell még két beállós, ők Dragan Skrbic és Andrej Csepkin.

 

- Igen, köszönöm. Először is, a kommunikáció a klub részéről, miszerint családi okok miatt távozom, meglepetés volt számomra. Igazából nem ez a valóság. Az életben az embernek lehetnek problémái, személyes dolgai. Úgy gondolom, hogy ha valakinek privát családi problémája van, akkor az azonnal beül az autójába és hazamegy, nem vár még több hónapig a tárgyalás, vagy a konkrét ajánlat miatt. A folytatásom nyitott dolog volt, aminek első számú prioritása volt részemről, minden mással szemben. Ebben az esetben, amikor nem igazán sikerült előre jutnunk, én az utolsó pillanatig vártam, hogy beszéljünk végre arról, amit a klub és az edző is szeretett volna, és számomra is a legfontosabb dolog volt: hogy itt maradjak.

Legutolsó dolog, amit el szeretnék mondani, hogy nagyon büszke vagyok az elmúlt öt évre. Ezek nagyon fontos pillanatai voltak az életemnek. Büszke vagyok arra, hogy itt élhettem ebben a városban, és az MKB Veszprém KC színeiért játszhattam. Boldog voltam itt, mint játékos, és mint csapatkapitány. Kiemelném, hogy a klub történtében én voltam az első külföldi csapatkapitány. Köszönetet szeretnék mondani mindenkinek, hogy itt játszhattam Veszprémben, és védhettem a klub színeiben. Az MKB Veszprém KC egy olyan klub, amelynek nagyon nagy múltja van, kiváló lehetőségei vannak a jelenben, és remélem, hogy mindenki tisztában van azzal, hogy milyen fontos és mekkora felelősséggel is jár a jövőt építeni. Köszönetet mondok a klubnak, a játékos társaimnak, a barátaimnak, és természetesen a szurkolóknak, a közönségnek is azért az öt évért, amit sohasem fogok elfelejteni. A legjobbakat kívánom a jövőre nézve. S nem lehet tudni, még lehet, hogy kereszteződnek útjaink az életben…..